Injustice 2: A legjobb Justice League mozi, végletekig letisztult bunyó és hátborzongató mikrotranzakciós megoldások

Platformok: PlayStation 4, Xbox One. Tesztgép: PlayStation 4 Pro. 

Az Injustice 2 a bunyós játékok Modern Warfare-ja: nem csak tartalmas online seggberugó maratonként (lehetne) kiváló, hanem az egyjátékos módot is véresen komolyan veszi. 

A sztori nagyjából ott folytatódik, ahol az előzményben, az Injustice Gods Among Us-ban abbamaradt. Egy alternatív univerzumban járunk, ahol Joker meggyilkolta a terhes Lois Lane-t, amin Superman értelemszerűen bepöccent, méghozzá nem kicsit, hanem nagyon. Az Acélember úgy gondolja, ideje az alapos módszerváltásnak, vagyis célszerűbb eltenni láb alól a rosszfiúkat, mint a rehabilitációjukban reménykedni. Batmannek persze nem tetszik a dolog, és az Igazság Ligája kettészakad. Superman és követői megalakítják a Regime-et, egy olyan globális rendőrállamot, hogy a Fülöp-szigetek elnöke, Rodrigo Duterte is megnyalná utána mind a tíz ujját. Az önbíráskodó örömködésnek akkor szakad vége, amikor Batman és csapata elkeni az egész társaság száját.

Az Injustice 2 egy rövid flashbackkel nyit, amelyben a Regime születését láthatjuk, és azt hogy Batman fia, a Robinként ténykedő Damien szembefordul az apjával, és csatlakozik Supermanhez. Majd ezután váltunk a rideg jelenre: Superman és a Regime prominens tagjai mind rács mögött ülnek, kivéve Flash-t, aki amolyan kegyelemfélét kapott, mert az utolsó pillanatban szembefordult az addigi haverjaival. A keserű status quo (a világ leghatalmasabb hősét véres kezű gyilkosként vágták sittre) akkor ér véget, amikor megjelenik Brainiac hajója a Föld felett, és ez bizony senkinek sem jó hír. Batman ereje és tudása talán kevés is ahhoz, hogy megakadályozza az apokalipszist, ezért a bolygónak még egyszer szüksége lesz a leghíresebb kryptoni segítségére, aki viszont nem bánt meg semmit. 

Az Injustice 2 legfőbb erőssége, hogy kíméletlen végletességgel helyezi el a szemben álló feleket a lövészárok két oldalán. Batmannek szinte már mániája, hogy nem gyilkol, és ezért akár egykori barátaival is hajlandó szembefordulni. Superman viszont a saját bőrén tanulta meg, hogy ha nem hozunk kemény döntéseket, annak igencsak fájó következményei lehetnek. Csakhogy eléggé túltolja a dolgot.

A drámát elkerülhetetlenül berobbantó, gonoszul ironikus gyújtószerkezet pedig bizonyos értelemben éppen Batman bushidója, hiszen azáltal, hogy nem végzett Jokerrel, a legjobb barátja vált gyilkossá. A konfliktus a két karakter leglényegéből következik (Superman Lois nélkül nem Superman, Batman pedig sosem fordul szembe az elveivel), és ennek folyományaként feloldhatatlan. Mivel pedig a karakterek legmélyebb motiváció ütköznek, a dráma kicsit sem hat mesterkéltnek, hanem világosan érthető és átélhető. Az írók ráadásul remekül exponálnak: az arcunkba kapjuk az Igazság Ligája megrepedt tágyalóasztalát, hogy utána Batman és Superman vállvetve harcolhasson még egyszer és utoljára, mert a játék ebben a pár fájdalmasan nosztalgikus percben sem hagy szemernyi kétséget afelől, hogy a DC univerzum két legemblematikusabb karaktere közül egyik sem fog megalkudni. 

A második felvonás annyival is túllépett az elődjén, hogy ha nem is vágja sutba, de finoman eltávolodik a jó lázadók (Batmanék) a gonosz birodalom ellen (The Regime) némileg tán kopottas narratívájától. Bár a morális mérleg továbbra is inkább Batman felé billen, nem véletlenül lesz lehetőségünk hitet tenni valamely oldal igazsága mellett, ami a végkimenetelt tekintve két különböző befejezést jelent. (A magam részéről amúgy hajrá Team Batman!)

Előrelépés, hogy a sztori nem pusztán egy ürügy arra, hogy mindig más karakterrel eshessünk neki az épp szembejövőnek (persze részben az is, ez már a zsáner jellegéből is következik), hanem pár jól megírt mondattal és jelenettel szépen beláthatunk a hőseink fejébe, megismerhetjük a kétségeiket. Különösen jól sikerült ez Wonder Womannél. Az előzményhez képest több az önreflexió, a humor és a popkulturális kikacsintás (személyes kedvenc: I am the Catwoman, here me roar!), de ezek inkább csak megbolondítják a végeredményt, nem fojtják meg a sztorit. 

Ha ehhez hozzáadjuk az easy to learn, hard to master irányítást, és azt, hogy felületes tudással és átlagos reflexekkel simán el lehet boldogulni normál fokozaton (teljesen szubjektív benyomásom szerint jóval könnyebb, mint az előző rész), akkor nyilván senki számára sem kétséges, hogy az Injustice 2 már csak az egyjátékos rész miatt bárkinek ajánlható – mi több: kötelező. A sztori jobban teljesít, mint bármely képregényfilm az utóbbi évekből, a játékmenet pedig letisztult és látványos. A csak single playerben nyomuló játékosok talán kevesellhetik a kampány hosszát (több mint 2 órányi eszméletlen minőségű CG mozival átkötött, normál nehézségen olyan 6-8 tiszta játék óra), de fénysebességgel száguldó, brutálisan intenzív, áll-leejtős időtöltésrőll beszélünk. Összességében nekem nagyobb élmény volt, mint hónapokig vadászni egy vidrára a Far Cry tökmindegy hányban, hogy eggyel nagyobb szütyőt készíthessek belőle.

A technikai szegmenst tekintve sincs okunk panaszra, vígan szalad a szoftver mindegyik platformon, sehol egy akadás, vagy elhúzódó töltési idő. PS4 Prón HDR, 2K (2560x1440) mellett hozza a játék az üzembiztos 60 FPS-t, de a sima PS4-en sem akad szégyenkeznivaló az 1920x1080-as felbontással és az Xbox One-ból is kisajtolták az 1600x900-at a fejlesztők. Ide kívánkozik, hogy az arcmimika elképesztő, a CGI Bruce Wayne bármikor és röhögve lejátssza Afflecket a vászonról, és akkor Supermanről még szó sem esett, aki az egyik pillanatban Mussolini szintű zsarnok-pszichopata, a következőben egy helyrehozhatatlanul megtört ember, akiben azért felismerni az egykor volt szuperhős roncsát. 

Az online rész viszont kicsit kihagyta a ziccert. Mondhatni itt üti csak fel igazán csúnyácska fejét a gollami értelemben vett kiadói mohóság. Annyival alakult át a rendszer, hogy hőseink immár szintet léphetnek (ebbe beleszámít a kampány is), és különböző szintekhez kötött szépészeti kiegészítőket nyerhetünk vagy vásárolhatunk. Ezzel még talán nem is lenne önmagában baj, hiszen hasonló elven működik az Overwatch loot rendszere, és még a kezdetben mikrotranzakció-mentes Titanfall 2-ben is megjelentek idővel a fizetős kozmetikai biszbaszok. Azonban a kiadónál valamely prominens döntéshozó nem állt meg itt, hanem biztosra ment: a kiegészítők nem csak a megjelenésünket dobják fel, de elég kemény bónuszokat is adnak (plusz életerő, extra védettség, ilyesmik), ráadásul minél magasabb szintűek, annál többet és annál komolyabbat. Na most eléggé a Holdig pendríti a balanszot, amikor mondjuk egy 19-es szintű, szénné tuningolt Batman csap össze egy 19-es szintű sima Batmannel.

Ha eltekintünk amúgy a fejlődési rendszertől (ahol ugye simán összevásárolhatunk magunknak igazi pénzért brutális karaktereket), akkor az online továbbra is remek móka, a baj tényleg csak az, hogy nehéz tőle eltekinteni. Még akkor sem lenne teljesen frankó ez az RPG betoldás egy bunyós játékban, ha teljesen ingyen, magyarán csak győzelmek által fejlődhetnénk, de így meg aztán: “Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” Eddig sem csapkodtuk a seggünk a földhöz az örömtől, ha egyes karaktereket úgy kellett megvásárolni, vagy csak egyik-másik előrendelői csomaghoz jártak, de úgy érzem, ezzel a döntéssel nagyon rossz irányba tettünk nem is egy, hanem pár kilométernyi futólépést. 

A mostani mikrotranzakciós modell lényege, hogy mesterségesen tesz fontossá egyébként csak szó szerint a felszínt érintő mechanikákat. Ez pedig nyilván nem jó senkinek sem. Az a játékos is szívhatja a fogát, aki heteken-hónapokon át köszörüli a képességeit, ismeri ki a karaktereket, és végül egy bankkártyával felhizlalt ellenféllel kerül szembe. De sokkal jobban az a hozzám hasonló koca Batman sem jár, aki csak párszor ülne le egy-egy svédtorna erejéig a képernyő elé, és rákényszerül arra, hogy pluszban invesztáljon a karakterébe, mert csak így tud magának ellenfelet találni, máskülönben túl alacsony a szintje, és bénák a kiegészítői.

Viszont hogy mégse így zárjuk a cikket: a sztori mód tényleg kiváló, nekem személy szerint (nem vagyok súlyos szuperhős függő) az utóbbi évek legélvezhetőbb képregény inspirálta vircsaftja bármely médiumot tekintve.


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;