Amikor nyolc évvel ezelőtt csatlakoztam a Geekz szerzői közé, felmerült, hogy nevet kellene választanom a publikáláshoz. Valamilyen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, a Bob Saint Clair (sic!) jó lesz. Ma már persze tudom, hogy elírtam, hiszen A káprázatos főhősét Bob Saint-Clarnek hívják, de ezt tudjuk be túlzott izgatottságomnak.
Elég könnyű belátni, hogy a jet-set korának úgy tízegynéhány éve leáldozott, köszönhetően a Lonely Planet széleskörű elérhetőségének, illetve a fapados légitársaságok térnyerésének – ha töltöttek már el huzamosabb időt a Stansted repülőtéren, bizonyára tudják, miről beszélek. Úgy tűnhet, hogy még a Bahamák is elvesztették a vonzerejüket: amikor 2006-ban mozikba került a Casino Royale, a legtöbb nézőnek előbb tűnt fel a bemutatás előtt álló új Mondeó, amelyet a 007-es ügynök vezetett, mint Nassau lélegzetelállító panorámája.
Maradjunk még egy pillanatra a világ legismertebb titkos ügynökénél: az útikönyv-aspektus még mindig a sorozat része, igaz, a legutóbbi filmek sokkal inkább koncentráltak a karakterekre és a történetre. Ami egyáltalán nem baj, de úgy érzem, a távoli, egzotikus helyekre elképesztő luxusban való utazással járó varázslat valahogy mintha kitaláltnak és nevetségesnek tűnne manapság. Azt akarom mondani ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel, hogy fontos a kontextus, amikor régi filmeket nézünk.
Néha szeretek újra felkeresni régi helyeket, mert ugyan tökéletesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a nosztalgia a vénemberek heroinja, időről időre felfedezek valamit, amit korábban nem vettem észre – esetünkben ezek a helyek gyerekkorom filmjei. Persze tudálékosságomból fakadóan muszáj megemlítenem, hogy A káprázatost (La magnifique) 1973-ban, engem tizenkét évvel megelőzve mutatták be. Philippe de Broca filmjei – mint például A szoknyás zsaru Philippe Noiret-val és Annie Girardot-val 1977-ből, illetve kvázi folytatása három évvel később, az Ellopták Jupiter feneké, amelyben maga a cím a legnagyobb spoiler – elég gyakran kerültek moziba, majd később tévébe a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán, képviselvén a francia filmet a többi, erősen szűrt nyugati mozi között. Egyáltalán nem meglepő, miért: de Broca filmjeinek legnagyobb része tele van állandóan perlekedő karakterekkel, tempós üldözésekkel és pikáns viccekkel, és mindez érvényes A káprázatosra is.
Ebben a film-a-filmben – pontosabban regény-a-filmben – kémparódiában Francois Merlin ponyvaíró küzdelmes hétköznapjait, mellette pedig teremtménye, a világ legelegánsabb titkos ügynöke, Bob Saint-Clair kalandjait követhetjük nyomon. Mindkét szerepet Jean-Paul Belmondo alakítja éppen karrierje teljében: szuperkémként szinte vibrál, íróként pedig ideges, nyomorult, és kalandra, “magaséletre” vágyik, de csak abban reménykedhet, hogy ha sikerül befejeznie a következő könyvet, akkor talán ki tudja festetni nagypolgári, de eléggé lerobbant lakását.
Francois vízvezeték- és villanyszerelőkkel küzd – mindketten megjelennek a regényben Saint-Clar ősellensége, az albán megalomán őrült, Karpov zsoldosaiként. Karpov való életbeli alteregója Francois tenyérbemászó kiadója, Charron (akit a fantasztikus olasz karakterszínész Vittorio Caprioli alakít). Ebbe a nyomorúságba cseppen bele Christine (Jacqueline Bisset), akit Francois a távolból imád.
A káprázatos tele van érdekesebbnél érdekesebb ötletekkel: a nyitójelenetől kezdve, ahol egy titkosügynököt egy telefonfülkében marcangol szét néhány cápa, a Goldfinger autópréseléses jelenete által inspirált szekvenciáig, ameky tizenegy évvel később a Top Secretben tűnik majd fel újra Omar Shariffal. Úgy a negyvenedik percnél, egy meglehetősen erőszakos jelenetben Bob Saint Clarnek a kémfilmtörténet legkomplikáltabb kínzását kell átélnie Karpov bázisán – amely egy maja templomban kap helyet, emlékeztetve a hét évvel később érkező Moonraker – Holdkeltére –, csakhogy kiszabadul, és szó szerint vérfürdőt rendez Karpov emberei között. Nem túlzok, tényleg tengernyi vér ömlik le a lépcsőkön. A vígjáték csúcsra járatásában pedig nem kis szerepe van Jean-Paul Belmondónak, aki bebizonyítja, hogy egyszerre kiváló komikus és akciósztár.
Persze a könyv-a-filmben úgy változik, ahogy Francois története alakul, mindig a pillanatnyi hangulatának megfelelően. A kaland a nevetséges gore-tól a hasra esős bolondozásig, a hősies pózolástól az ön- és műfajreflektív paródián át Bob Saint-Clar és legendája teljes lebontásáig terjed, végletekig szánalmas figuraként mutatva be a szuper titkos ügynököt.
Meg kell jegyeznem, hogy Christine és Francois kapcsolata majdnem teljesen az utóbbi szemszögéből látható, és a lány a ‘68 utáni klasszikus balos ideológia képviselőjeként jelenik meg mint egyetemista, aki a tudomány területén küzd, megfigyeli és kutatja a ponyvairodalmat, hogy megtudjon valamit a társadalomról – de természetesen jól néz ki kissé zsíros, két copfba fogott hajjal is. Mondanom sem kell, hogy nem ő a francia film legérzékenyebben megrajzolt női karaktere, de sokkal több együttérzést érdemel, mint amit a filmtől kap.
Christine természetesen megjelenik a “regényben” is mint Tatiana, Bob Saint-Clar vonzalmának tárgya, illetve éppen fordítva, és amikor a lány – mármint Christine – elköveti azt, amit Francois árulásnak vél, ti. amikor a Christine-re szemet vető Charron egész kompániájával váratlanul megjelenik a lánynál, a szerző Tatianára szabadítja haragját, borzalmasabbnál borzalmasabb helyzetekben hozva őt. A történet hátralévő részében meglehetősen szörnyen elbánnak vele, de úgy, hogy a az abszurditás-mérőt a maximumra tekerik. Ő és Saint-Clar a végső pusztulás felé haladnak, mindezt persze viccesen, és meg vagyok győződve róla, hogy akkoriban ezt annak is szánták – de Tatiana sorsa így 2017-ben már valószínűleg nem tűnik olyan mulatságosnak.
Mindent egybevetve érdekes film A káprázatos - bár a második fele egy kicsit talán leül, és önismétlővé válik, mindösszesen másfél óra az egész, ez pedig pont ideális hossz egy francia bohózathoz.