Dark Places – A ’70-es évek egyik leggonoszabb brit horrora

Az 1973-as Dark Places egyike azon jobb sorsra érdemes brit horroroknak, amelyek azért merültek szinte teljesen feledésbe, mert nem csak hogy nem tartoznak a legendás Hammer stúdiónak a zsánert abszolút uraló szériájába, de még csak annak divatját sem igazán követik (ld. még: Death Line). Utóbbi a neves Don Sharp filmjének esetében leginkább annyit jelent, hogy meglepően vértelen, és nem a szörnyes, hanem a kísértetházas tematikát teszi magáévá, illetve inkább használja a thriller, mint a horror hatáskeltő elemeit.

Ez egyébként az akkoriban épp hanyatlani készülő Hammertől sem feltétlenül állt távol (ld. Nightmare), de a Dark Places, noha a stúdió klasszikus rémfilmjeinek színvonalától messze esik, az említett kategóriában magabiztosan győzedelmeskedik. Ja, és benne van Christopher Lee. Meg Joan Collins. Akik testvéreket játszanak, és forrong köztük némi… szexuális indulat és frusztráció.

Edward (Robert Hardy), egy elmegyógyintézet dolgozója megörökli az egyik páciense kastélyát, és azt is megtudja, hogy annak falaiban egy egész vagyon van elrejtve. A férfi nyomban be is költözik új szerzeményébe, amely azonban nem kicsi, viszont cserébe rohadtul sok fala van – ráadásul nem ő a titok egyetlen tudója. Egy helyi orvos, Ian (Lee) és nővére, Sarah (Collins) is a pénzre fenik a fogukat, és az elhunyt ügyvédje (Herbert Lom) sem akar kimaradni a buliból.

Ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy az egykori tulajdonos (aki a falakon lógó festmények tanúsága szerint véletlenül a megszólalásig hasonlított Edwardra) a feleségével és gyerekeivel együtt hosszú évekkel azelőtt eltűnt a kastélyból. Nem kizárt, hogy megölték őket – és az sem, hogy ennek ellenére még mindig ott vannak.

A sztori kicsit olyan, mintha Sharp Mario Bava két évvel korábbi proto-slasherét, a Bay of Bloodot injekciózta volna be egy kísértetházas horrorral,  de a remek szereplőgárdával felturbózott, izgalmas koncepció ellenére már az elején le kell szögezni, hogy a Dark Places, bár kifejezetten szórakoztató, azért nem egy mestermű. A ’70-es években szinte tucatjával készültek az ennél izgalmasabb és erőteljesebb filmek a zsánerben, mégis van a Dark Placesnek egy olyan kvalitása, amely nem engedi, hogy elmenjünk mellette: egyszerűen ördögien gonosz.

Ez ott kezdődik, hogy nem igazán van kinek szorítani: elvileg Edward a főhős, de szegény siralmasan sótlan és unalmas, a vele kapcsolatos csavar pedig még az iránta érzett minimális szimpátiánkat is felőrli. És bármilyen meggyőző is Hardy a karakter bőrében, a Lee-Collins páros mellett egyszerűen esélye sincs labdába rúgni. Aligha mondhatni, hogy a castingos élete legkreatívabb pillanatában osztotta ki a szerepeket – szerencsére: Lee hozza a tőle szokásos, kriptaarcú gazembert, Collins pedig a tőle szokásos számító ribancot, miközben előbbi folyamatosan sötét és haragos tekintettel utalgat a nő említett, hogy is mondjam, nyitottságára – pl. az elcsábítandó és így átverendő Edwarddal kapcsolatban.

A Dark Placest azzal sem lehet vádolni, hogy visszafogott és sejtető eszközökkel élne, így aztán Sarah az egyik jelenetben simán kimondja: mennyire örülne neki Ian, ha ők ketten nem testvérek lennének! Lee arca majd’ szétrobban a gyűlölet, a vágy és a tehetetlenség örvényétől, a néző pedig tökéletesen érti, hogy miért. Azért, mert Collins iszonyúan (és sötéten) szexi, és azért, mert vérfertőzésre még csaló gazember sem adhatja a fejét, hiába néz ki úgy, mint Christopher Lee. Mindenesetre kár, hogy nem ők ketten az igazi főszereplők. Egy külön filmet is elnéztem volna velük, vagy akár egy nagyon gonosz humorú sitcomot. Luke és Leia kispályások.

Na de, amíg bátyó és hugi azon tépelődnek, hogyan jussanak mások pénzéhez, Edward megkezdi kutatását a tükrökben megjelenő arcok, a semmiből felhangzó zajok, a pimasz gyereknevetések, a becsapódó ajtók és a többi szokásos kísértetházas klisé társaságában. És a film atmoszférája meglepő módon pont e klisékben úszva kel életre, Sharp ugyanis ügyes rendező, és biztos távolságot tart a túl nyilvánvaló és olcsó hatásvadászattól.

És amikor Edward elméjét elkezdi bedarálni a ház, ahogy az akkoriban még messze nem tipikus, a jelen eseményeivel párosított flashbackekben átéli az előző tulajdonos életének meghatározó (vagyis tragikus és rettenetes) eseményeit, a Dark Places a Ragyogás és a The Amytiville Horror egyfajta előképévé válik (kis híján még egy „Here’s Johnny” jelenetet is kapunk).

Sharp végül szépen fésüli össze a kísértetházas és az „öljük meg egymást egy zsák pénzért” dramaturgia elemeit, a forgatókönyvben pedig szerencsére van annyi következetesség, hogy ezeket mind az emberi gyarlóságra, aljasságra és őrületre vezesse vissza. És mivel senkiért nem izgulunk különösebben, csak annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk, és élvezzük, ahogy a történet gonoszságának hála a karakterek egymás és a ház hálójában vergődnek.

A sors fintora pedig természetesen az, hogy ha a Dark Places a Hammernél készült volna el – persze egy kicsit több vérrel és stílussal –, akkor mára simán a klasszikusok közé tartozna. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;