Ann Lake (Carol Lynley) nemrég költözött Amerikából Londonba.
Kislánya, Bunny első napját tölti az óvodában, de amikor anyja érte megy, sehol
sem találja. A bátyja (Keir Dullea) segítségével felforgatja az egész helyet,
de hiába, és mire a rendőrség is megérkezik, Ann kezd teljesen kétségbeesni:
Bunnynak semmi nyoma, és mivel a zárt ajtók és a tanítók miatt nem juthatott ki,
egyre inkább az marad az egyetlen lehetőség, hogy valaki elrabolta.
Ám ahogy Newhouse felügyelő (maga Laurence Olivier) nyomozni kezd, egyre több furcsaságra lesz figyelmes. Pl. az anyján és a nagybátyján kívül senki sem látta Bunnyt a Londonba érkezése óta (mi, nézők sem). A lakásukból a lánnyal együtt eltűnik annak minden játéka, ruhája, még az útlevele is. A felügyelő (és a néző) lassan elgondolkodik: a kérdés talán nem is az, hogy hol van Bunny, hanem az, hogy létezik-e egyáltalán. Főleg, hogy az anyjának volt egy Bunny nevű képzeletbeli barátja gyerekkorában.
Az 1965-ös Bunny Lake is Missing egy hitchkocki pszichothriller, amely főleg az öt évvel korábbi Psycho nyomvonalán halad, de van olyan fordulatos, izgalmas és stílusos, hogy nagy elődökhöz való méricskélések nélkül is megálljon a saját lábán. Lynley kiválóan hozza a kétségbeesett anyát, csupa határozottsággal vegyes aggodalommal jár-kel a díszletek (és a realizmushoz nagyban hozzájáruló eredeti helyszínek) között, de van benne valami furcsa bizonytalanság is, amely végig homályban tartja a nézőt: a film bő egy órán át játszik hibátlanul a „létezik a kislány vagy sem” kérdéssel. A legendás rendező, Otto Preminger markáns, noiros beütésű fekete-fehér képei szándékosan nem segítenek a válasz meglelésében, ahogy a kamera előtt izgágán mozgó szereplők sugározta nyugtalanság és kétely sem.
A sztori paranoid légkörét az idegenségérzet erősíti: Ann alig pár napja tartózkodik Londonban, egy számára teljesen új, kiismerhetetlen, sőt: bizarr világban. Főbérlője egy szófosó, öreg színész (a drámaíró Noel Coward), aki furcsa afrikai törzsi maszkokkal próbálja elcsábítani, és ostorgyűjteményével dicsekszik a rendőröknek. Bunny óvodájának padlásán a hely egykori igazgatónője él, aki hobbiból hallgat olyan felvételeket, amelyeken gyerekek a legszörnyűbb rémálmaikról beszélnek. Vagy ott van a nyomorék, vén játékbaba-javító, aki boltját kórházként hirdeti, a babákat pedig a pácienseinek tartja.
Ann egyetlen támasza a bátyja, akivel viszont mintha túlságosan is szoros és ragaszkodó lenne a viszonya. A film ezeken a különös alakokon keresztül vegyíti a morbid humor és a „valami nincs rendben a világgal” kényelmetlen, bőr alá férkőző horror-érzetét, Paul Glass zenéje pedig ehhez illő, komikus, gyerekes hangzással állít hátborzongató és groteszk kontrasztot a sötét képi világnak. Mintha csak London egy bizarr őrültekkel teli, hatalmas, sötét és felfoghatatlan elmegyógyintézet lenne, vagy elveszett lelkek valamiféle purgatóriuma, amelyből nincs kiút.
Aztán az utolsó fél órára minden kifordul magából. Az ördögi atmoszférájú bababolti jelenet az egész suspense-t új irányba viszi, és végül leleplezi a filmtörténet egyik legnagyobb és legkevésbé létező red herringjét (paradoxon, tudom). Ami addig a mű központi kérdése volt, szinte teljesen jelentőségét veszti, és helyette egy egészen más pszichológiájú rémtörténet bugyraiban találjuk magunkat, hogy az említett kérdés egy „hát persze” pillanatban találjon rá a válaszra. A finálé innentől egy szédítő gyerek- és haláltánc: játékos és horrorisztikus, tele vaduló képekkel, komolyodó-torzuló zenével, rémálomszerű atmoszférával és óriási alakításokkal.
Olyan, mintha Hitchcock Disneylandben forgatta volna le a Psycho befejezését.