Négy évet kellett várnunk az Attack on Titan második évadára, ami bizony nem kevés idő, sőt, bőven elég ahhoz, hogy az elvárásainkat jó magasra tornássza fel. Így amikor idén áprilisban kiderült, hogy “csak” 12 epizódból áll a szezon, sokan emelgették a szemöldöküket, azon tanakodva, vajon a Wit Studio mit hoz majd ki Eren Yeager és a bárgyú ábrázatú, de félelmetes titánok küzdelmeiből.
Engedtessék meg nekem egy gyors eszmefuttatás a mennyiség és a minőség örökös kérdését illetően. Manapság egyre több anime esetében találkozunk a 12 részt számláló etappal, ami nézői szempontokat figyelembe véve több okból is szerencsésebb, mint egy olyan 24 vagy 26 részes évad, amely fogcsikorgatva ragaszkodik az epizódok darabszámához. A rövidebb futamidő feszesebb sztorit, kevesebb töltelékepizódot, elviekben beoszthatóbb anyagi forrást és ezáltal nagyobb odafigyelést eredményezhet - pláne, ha egy jelenleg is futó manga adaptációjáról van szó.
A rengeteg néznivaló közepette hálás érzés futja át a nézőt, amikor azt látja, hogy nem kell átrágnia magát csillió filleren, pusztán azért, hogy megkapja ugyanazt, amit az olvasók koncentráltan élvezhetnek. Pozitív trendként ünnepelném, ha a készítők maradéktalanul ezt az elvet követnék, de sajnos a helyzet nem ilyen rózsás, és erre az egyik legjobb példa az Attack on Titan. Az első évadban ugyan haladt előre a cselekmény - hol lassabban, hol gyorsabban -, de a dramaturgia bőven hagyott maga után kellemetlen szájízt, amit a sorozatra fújók gyakran felemlegetnek. Lényegében meg lehetett volna csinálni rövidebbre is, és akkor nincs az az érzésünk, hogy direkt húzzák előttünk a mézesmadzagot (lásd Lost, avagy hogyan vegyük palira a nézőt).
Ehhez képest a második évadnak pengetnie kellett volna, ám mégsem ez történt: a készítők, valószínűleg abbéli aggodalmuk által vezérelve, hogy utol ne érjék a mangát, még inkább behúzták a kéziféket. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a második évad tizenkét részéből hat felesleges, mert nem az - mellékszereplők kerülnek reflektorfénybe, eddig csupán futólag érintett szálakat látunk kibomlani -, viszont magához a fősztorihoz vajmi keveset tesznek hozzá, az hétszentség. Bocsánatos bűn lenne, ha egy splice of life-ról lenne szó, ahol ez nagyobb súllyal esik latba, de egy totálisan a rejtélyekre felépített történet esetében direkt fityiszt mutatni a rajongóknak, pusztán a biztonsági játék miatt, nagyon otromba dolog.
Főleg annak fényében, hogy - akárcsak a már említett Lost esetében - bonyolódnak a rejtélyek, több kérdőjel bukkan fel, mint amennyire választ várhatnánk. Már rögtön a nyitóklip olyan képi információval köszönt minket, ami vagy ügyes előresejtetés, vagy ordenáré szpojler, de minimum kattogásra késztető csali. Így aztán duplán hervasztó, amikor az évad első felében szinte alig történik valami érdemi, és itt nem a visszaemlékezéseket áll szándékomban leszólni, de tegye a kezét a szívére, aki nem csalódik, vagy lesz dühös picit, ha úgy kábé a semmit tolják az arcába hétről hétre. Ráadásul mindezt úgy, hogy a sorozat végig siettetést színlel: sűrűn ragadja meg az alkalmat, hogy feszültséget teremtsen, hogy növelje a téteket, hogy azt mutassa, mindjárt fellebbentjük a leplet, csak várjatok még, kisz hobbitockák, várjatok. Közben meg alig lép előre.
Viszont amikor igen, akkor azt bámulatosan elegánsan és elismerésre méltó módon teszi. Persze ebbe is belerondít, mert két ilyen reveláció között egész epizódokat szentel a köldökbámulásnak vagy a félrebeszélésnek, de eleget szapultam emiatt az animét, ideje dicsérni is. Hiszen van mit: az egész első évadban nem volt olyan szépen megkomponálva egy-egy csavar, mint ebben, elég csak a várfalon elcsattanó, lazán felvezetett, szinte félvállról odavetett dumálást, a második szezon egyik sarokkövét említeni. Ugyanilyen remekül oldották meg Ymir múltjának bemutatását is, ahol szintén hasonló váratlansággal lebben meg a függöny - persze további kérdéseket generálva.
A képi világ érezhetően tovább csiszolódott, mind a gyönyörű hátterek, mind az animáció tekintetében. “Természetesen” találkozni spórolással (az egyik legillúziórombolóbb a fák között repülés, erre nincsenek szavak), állóképekkel, csuklót pihentető megoldásokkal, viszont a harci jelenetek többsége csúcsminőségű, a csaták szemkápráztatóan folyékonyak és látványosak, kiváltképp a finálé “ereszd-el-a-hajam” hirige közepette. Az érzelmi csúcspontok, habár jut belőlük bőven, jó érzékkel emelik a sorozat posztapokaliptikus hangulatát, az elszántságot, a heroizmust és a bátorságot a sarokba szorítottság ellenére is előtérbe helyező attitűdöt (a Linked Horizon egy nagyon szép himnuszt írt a nyitókliphez).
Úgyhogy újra el lehet mondani, a minőségnek semmi köze a mennyiséghez. Az Attack on Titan bivalyerős a hangulatkeltésben és az animációban, stílusa egyedi, kétségtelenül látványos és szép anime, hétről hétre lekötött - tehát továbbra is megvan benne minden, ami miatt korábban hatalmas siker lett. De! Nem sok választotta el attól, hogy üres filler-évad legyen, és nehezen rázható le az érzés, hogy épp csak csillapította az éhségünket - hogy a készítők részéről ez körmönfont ravaszság, vagy gyávasággal vegyes zsugori érzéketlenség? Nem biztos, hogy ez olyan nehéz kérdés...