Így kell jó Pókember-filmet csinálni!

Odáig nem merészkednék, hogy az mondjam, a Hazatérés a Marvel legjobbja, de az biztos, hogy egyike az uniformizmussal (sokszor jogosan) vádolt stúdió legmarkánsabb filmjeinek. A Bosszúállók univerzuma többnyire akkor igazán izgalmas, ha a tipikus eredettörténetes narratíva és/vagy várospusztítós megalománia mellé (ne adj isten: helyett) valami mással is tud szolgálni, méghozzá műfaji értelemben. A politikai thrillerben megmártózó A tél katonája vagy az űroperát keblére ölelő A galaxis őrzői remek példa arra, hogy egy kis kreativitással és spiritusszal milyen szépen el lehet távolodni a bevett formuláktól – persze továbbra is bizonyos keretek közt maradva, mert egy több milliárd dolláros franchise-zal mégsem lehet túlságosan vadulni.

A Pókemberrel meg főleg nem: miután a kezdeti sikerek ellenére a Sony a karakter mindkét verziójával (Toby Maguire, Andrew Garfield) befürdött, a Marvelnek nem egyszerűen csak egy jó filmet kellett csinálnia, hanem meg kellett mutatna, hogy ő az igazi faszagyerek, be kellett bizonyítania, hogy méltó a rajongók sok éves „adjátok vissza Pókembert a Marvelnek” kántálásaira. És be is bizonyította: a Hazatérés lendületes, színes, vicces, barátságos és közkedvelt, akárcsak a címszereplője. Ami viszont a legfontosabb, hogy a bevezetőben említett példákhoz hasonlóan egy másik, a szuperhőstémától független műfajban teljesedik ki igazán: a középiskolai tinikomédiában. Nem véletlenül emlegetik lépten-nyomon a legendás John Hughes hatását, és nem véletlenek az életművére tett konkrét utalások sem (Meglógtam a Ferrarival).

Sam Raimi annak idején cirka fél óra alatt letudta a főhős középiskolás éveit, Marc Webb meg hiába időzött náluk hosszabban, sosem fordított rájuk különösebb figyelmet. A Hazatérés azonban teljes egészében a felnőtté válásról szól: a 15 éves Peter Parker önkereséséről, a suli hétköznapjairól, a tanulásról, a haverságról, a kisebbeket csesztető tahókról, a csajokról, és persze az élet különböző aspektusainak egyre problémásabb összeegyeztetéséről – ami már anélkül is elég macerás, hogy az embernek szuperhősi feladatok és felelősségek zuhannának a nyakába.

Apropó, felelősség. A Hazatérésről azt mondták, nem eredettörténet, de ez nem igaz – épp csak nem AZ az eredettörténet, amellyel már mindenkinek tele van a töke. A Marvel nagyon ügyesen égette hamuvá a gordiuszi csomót: ciki lett volna megint előrángatni Ben bácsit (a közelmúltbeli családi tragédiára pusztán kósza utalás történik), viszont Pókember motivációját, fejlődését, a hős belső útját mégiscsak be kellett mutatni valahogy. Úgyhogy Peter ezúttal is megteszi azokat a lépéseket, amelyeket a korábbi filmekben is, vagyis elbízza magát, önteltté válik, aztán elkerülhetetlenül hibázik, de a leckének hála végül rátalál az igazi énjére, a küldetésére, a felelősségére, és azzá válik, akivé válnia kell. És az egész mégis teljesen frissnek hat, mert vadonatúj karakterekkel és szituációkkal, vadonatúj közegben oldják meg.

Tony Starkot például szerencsére messze nem csak fanservice-ként szuszakolták bele a filmbe, ténylegesen kulcsszerepe van Peter önkeresésében, és ez egyben azt is jelenti, hogy a főhős gyönyörűen simul bele a Marvel filmes univerzumába – a kapcsolat nemhogy nem erőltetett, egyenesen spontánnak hat (ahogy annak lennie kell), és ezzel elérik, hogy úgy érezzük: Pókembernek tényleg itt a helye, Pókembernek mindig is itt volt a helye.

Tom Holland (akárcsak a Polgárháborúban) tökéletes a szerepben: végtelenül lelkes, hirtelen, szeleburdi, és ami a legfontosabb, neki elhiszem, amit az egyébként remek Andrew Garfieldnak sem tudtam, hogy tudniillik minden hősködése és bátorsága ellenére még tényleg csak egy éretlen gyerek, aki csillogó szemű rajongással tekint példaképeire, a Bosszúállókra (persze ő az eddigi legfiatalabb Pókember, a forgatás alatt mindössze húszéves volt). Ez egyben azt is jelenti, hogy kívülről/alulról, egyfajta bájos és ártatlan esetlenséggel szemléli a jelmezes héroszok világát – biciklitolvajokra vadászva, idős néniknek útbaigazítást adva, sikátorban egyperces szerencsétlenkedéssel jelmezbe bújva álmodozik arról, hogy egykor majd ő is a nagyok közé tartozhat.

Ez a kisebb lépték szerencsére a Keselyűre is vonatkozik, aki a Marvel eddigi talán legemberibb gonosztevője: egyszerű, szerény motivációk hajtják, nincsenek se várospusztító, se világuralmi hóbortjai, gyilkolni sem akar, pusztán a lóvéra hajt egy megvadult, megőrült világban, Micheal Keaton pedig természetesen kitűnően játssza. A Hazatérésben van még egy egész rakás érdekes és izgalmas mellékkarakter, de sajnos a főhős barátját, Nedet leszámítva a legtöbbjüknek (köztük Marisa Tomei May nénijének és Zendaya Michelle-jének) alig pár kurta jelenet jut, és teljesen elsikkadnak (viszont: Miles Morales már a spájzban van!).

A marveles monumentalitás visszaszorítása az akciójeleneteknek is jól állhatna, ha a suta kivitelezésnek hála nem ezek lennének a film leggyengébb részei: Jon Watts, a Cop Car rendezője a szerényebb csörtéknél sem jeleskedik, a követhetetlenül gyors, kusza, túltolt, értelmetlenül nagyzoló repülőgépes finálénál meg már egyértelműen kijön a rutin és a szakértelem hiánya, ráadásul sokszor (főleg a főhős mozgásánál) még a CGI is problémás.

Szerencsére a Hazatérés olyan ügyesen és elevenen, annyi humorral és akkora szívvel vegyíti a középiskolás tinikomédiát a szuperhősös csinnadrattával, olyan hűen nyúl vissza a karakter gyökereihez, hogy kisebb-nagyobb hibái ellenére sem lehet haragudni rá. Nincs benne semmi radikális, meglepő és eredeti (ugyanakkor ki is várna ilyesmit egy Pókember-filmtől?), viszont iszonyú lelkesen építkezik a választott műfajok legjobban működő toposzaiból. Lehet, hogy csak egy limonádé, annak viszont édes, frissítő és abszolút első osztályú. 

PS: A szinkron borzasztó - sokszor éreztem úgy, hogy potenciálisan remek poénokat csap agyon -, viszont feliratos verzió nincs, max felirat nélküli eredeti nyelvű. Ezért a forgalmazónál lehet hálálkodni. 

PS2: Akinek tetszik a film, és valami hasonlót akar olvasni, annak Brian Michael Bendis Ultimate (magyar fordításban: Újvilági) Pókemberét javaslom, a Hazatérés egyértelműen annak hangvételéből merített a leginkább. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;