A vámpírhorrort mára vértelenné-sápadttá szívta a filmipar. Túl vagyunk már száz Draculán és gótikus rémmesén, nem csoda, hogy az utóbbi egy-két évtized próbálkozásai (a tini (Alkonyat) és a tragikus (Halhatatlan szeretők) szerelmi történettől a posztapokaliptikus akción át (Daybreakers) a wannabe blockbuster eredettörténetig (Az ismeretlen Drakula) éppen a bevett sémákat megkerülve igyekeztek hozzányúlni a vérszívók mítoszához - olykor több, gyakran kevesebb sikerrel.
De 1979-ben még egyszerűbb, hagyományosabb szelek fújtak: Angliában alig
pár éve zárult le a Hammer Dracula-sorozata, Amerikában épphogy bemutatták az
erdélyi gróf aktuális verzióját (John Badham méltatlanul elfeledett filmjét),
vagyis többnyire ugyanúgy kopár sziklákon emelkedő várkastélyokról, szálkás feszületekről,
rettegő falukról és sötét, pókhálós termekről szólt minden, mint bő negyven
évvel azelőtt – csak már színesebben és véresebben. Ironikus, hogy a korszak tradíciókat felrúgó, radikális vámpírfilmje onnan érkezett, ahol hat évvel
korábban még kis túlzással azt sem tudták, egyáltalán mi az a horror:
Ausztráliából.
A Thirst (1979) darabjaira szedi a klasszikus vámpírtematikát, és sajátos módon rakja össze újra, hozzákeverve elemeket a ’70-es évek sátánista kultuszfilmjei, illetve az inspirációként szolgáló Zöld szója markánsabb elemeiből: horror, tudomány és paranoia jár bizarr és szürreális haláltáncot. A gyönyörűen megkomponált, gótikus nyitójelenet a kriptabeli koporsóban magához térő, és aligha hibáztatható módon hisztérikusan kiakadó főhősnővel még olyan, mintha egy Hammer-filmből vették volna – szinte várod, hogy belépjen Christopher Lee, és kivicsorítsa metszőfogait. Aztán viszont nagy kanyart veszünk.
Kate Davist (Chantal Contouri remekül helytáll – szerencsére, mert a történetet végig az ő szemszögéből látjuk, így szinte minden jelenet az ő vállán nyugszik) elrabolja egy Testvériség nevű szekta, és elszállítja egy steril, modern kórházkomplexumba. Mint kiderül, a szekta tagjai afféle vámpírok, akik agymosott áldozatok („vértehenek”) klinikailag kinyert vérével táplálkoznak. Ez a lehető legexplicitebb kizsákmányolás egyrészt gyönyörűen utal a mindenkori felsőosztály elnyomó tevékenységére, másrészt a Draculához hasonló arisztokrata vámpír koncepcióját is szépen ülteti át modern köntösbe. Kate-et azonban nem tápláléknak szánják: közlik vele, hogy az egyik híres vérivó, Báthory Erzsébet leszármazottja, márpedig az ilyen értékes vérvonalat gondozni kell. Először szép szavakkal, majd orvosi kezeléssel, aztán teljesen elborult hallucinációkkal próbálják rávenni Kate-et, hogy csatlakozzon hozzájuk, és ölelje keblére az örökségét.
A Thirst legnagyobb erénye az a magától értetődő természetesség és elegancia, amellyel a kortárs közeget és egyáltalán a vámpírmítosz modernizálását összeházasítja a klasszikus, gótikus hangvétellel. A borzalom végig ott leskelődik az idilli, szanatóriumszerű zöld parkok meg az orvosi felszerelésektől pityegő, patyolattiszta termek és folyosók mögött, várva, hogy kitörhessen, és rászabadulhasson a változatos eszközökkel, kegyetlenül vérivás felé taszigált, és így lassan, de biztosan a téboly felé sodródó Kate-re. Amikor a makulátlan klinikai körülmények közt fogva tartott nő tanúja lesz egy igazi, templomos-gyertyafényes vérivó szertartásnak, az sokkal meglepőbb és sokkolóbb, mint bármilyen klasszikus vámpírfilmben: nyugtalanítóan idegenül és szürreálisan hat ebben a tudományos, modern közegben, a felvilágosult jelenben, ahol elvileg nem lenne helyük ősi félelmeinknek és babonáinknak.
A Thirst csúcsa egy húszperces montázs, amelyben az iparosított-vállalatosított vámpírizmus fejesei különféle hallucinációkat időznek elő Kate-ben, hogy rászoktassák a vér ízére. Az elsőfilmes Rod Hardy túlzás nélkül brillírozik: rémálomszerű szürrealizmus és gótika örvénylik végeláthatatlanul, valóság, lidércnyomás és emlékek sora mosódik össze egy gore-ban bő vizuális tébolydává vérzuhannyal és összeomlani készülő házzal (ép elmével), Brian May, az ozploitation egyik császárának fenséges, hipnotikus zenei aláfestésére.
A Thirst egyébként is egy érdekes és ügyesen kivitelezett, sok mai társánál modernebb (és eredetibb) vámpírfilm (olyan színészekkel a mellékszerepekben, mint Henry Silva és David Hemmings), de ez a jelenetsor egészen kivételessé teszi – olyan operaszerű horrorrá, amilyen Coppola 1992-es Draculája csak szeretett volna lenni.