A klasszikus kalandfilmek, Werner Herzog és John Huston nyomában

Percy Fawcett, a brit korona katonája és felfedezője 1925-ben, a legidősebb fiával és egyik barátjával közösen indított expedíció során tűnt el valahol az Amazonasban. Sosem derült ki, pontosan mi történt vele és utastársaival, testüket nem találták meg. Fawcett akkor már közel két évtizede kutatott Bolívia és Brazília környékén egy letűnt, ősi civilizáció nyomai, az általa csak „Z”-nek nevezett elveszett város után, amelynek első bizonyítékaira egy 1908-as térképészeti felfedezőútján bukkant rá. Balsorsú történetéből a The New Yorker egyik szerzője, David Grann írt először cikket, majd könyvet (nálunk Eldorádó, az elveszett város címen jelent meg), utóbbiból pedig tavaly forgatott megigéző képi és hangulati világú adaptációt James Gray, Az éjszaka urai és a Két szerető rendezője. 

A The Lost City of Z visszafogott, méltóságteljesen csordogáló kalandfilm – az a fajta régimódi darab, ami a grandiózusságot nem sodró akciókban, hivalkodó CGI-ban és szenzációhajhászásban méri, hanem az ember és a természet többnyire csendes, mégis intenzív egymásnak feszülésében, illetve az emberi természet nyughatatlanságában, örökké többre és jobbra vágyásában, valamint a mindebből óhatatlanul következő külső és belső konfliktusokban. Gray biztos kezű rendezése (Darius Khondji lélegzetelállító operatőri munkájával) hol Werner Herzog (Aguirre, Isten haragja) és Francis Ford Coppola (Apokalipszis most) fokozatos őrületbe merülését, hol John Huston (Az ember, aki király akart lenni) nemes és bátor, ám a brit kolonizáció mérgező természetét el nem hallgató eposziságát idézi, meg-megspékelve Terrence Malick hipnotikus erejű vizuális költészetével.

Az, hogy a The Lost City of Z mégsem egészen ér fel nagy előképeihez, leginkább annak köszönhető, hogy furcsa sutasággal és bizonytalansággal bánik egyik központi motívumával, Fawcett elveszett város iránti megszállottságával. A 140 perces játékidő bőven áldoz időt a főhősnek a különböző expedíciók miatti magánéleti és szakmai konfliktusaira, amelyeket rendre hajthatatlan eltökéltséggel söpör félre az amazonasi mítosz valóságalapjának bizonyítása érdekében – de Gray sosem ás Fawcett lelkének mélyére. Megrögzöttsége szinte egyik percről a másikra jelentkezik, aztán a későbbiekben kész tényként, megkérdőjelezhetetlenné polírozott motivációként húzódik meg a cselekmény mögött.

A Fawcettet alakító Charlie Hunnamon mindenestre nem múlt semmi: nagyszerűen hozza a családja és barátai iránt hűséges, okos, tudományosan és társadalmilag is progresszív gondolkodású, ugyanakkor bivalyerős ego és makacsság vezérelte, minden tekintetben kérlelhetetlen, kompromisszumokra legfeljebb a halál torkában, de még ott is csak vonakodva hajlandó felfedezőt. Hunnam iszonyú nagy utat tett meg a Sons of Anarchy első évada óta, amikor még legfeljebb annyi tellett tőle, hogy arcába hulló hajjal, macsós tekintettel meredjen a nagyvilágba – most szinte olyan energikusan játszik, akár a fiatal Robert Redford.

Fawcettet eleinte pusztán az hajtja, hogy tetteivel helyreállítsa családja hírnevét, amely szerencsejátékos apjának köszönhetően kopott meg rondán, később azonban igaz hívóként veti bele magát Z városának hajkurászásába. Gray legérdekesebb húzása az, ahogy párhuzamba állítja a sztori személyes és társadalmi vonatkozásait: Fawcett összes célja elé a maradi gondolkodású és világnézetű arisztokrácia állít legyűrhetetlennek tetsző korlátot. A neve azért ragad sárba, mert az uralkodó osztály gondolkodás és mérlegelés nélkül, automatikusan örökíti az apa bűneit a fiúra, amikor pedig tudományos körökben előadja a Z-vel kapcsolatos elméletét, azért válik nevetség tárgyává, mert társai puszta gőgből és szűklátókörűségből elképzelhetetlennek tartják, hogy létezhetett egy feketék alkotta civilizáció a fehéreké előtt. (És a képbe beleillik a felesége is – a remek Sienna Miller –, aki emancipált nőként igyekszik boldogulni a tipikusan férfiak uralta világban, és ebben, mint kiderül, még az elvileg hasonló nézeteket valló férje sem áll mindig 100%-osan mellette.)

Fawcett céljai később, a Nagy Háború borzalmai után átértékelődnek: el akar szökni a megőrült világ elől, és valami érintetlen, a civilizáció korrupt természete nélküli, kulturális és spirituális utópiára vágyik. Graynek azonban nincsenek illúziói: a dzsungel „zöld halál”-féle értelmezése a minden bokor mögött ádázul leselkedő kannibál törzsekkel, a gyilkos élővilággal és a rettenetes betegségekkel éppúgy szélsőséges, mint a „nemes vadember” és a természettel gyönyörű harmóniában élő, tökéletes civilizáció koncepciója. Fawcett egy idő után már nem pusztán tudományos szenzációt kerget, hanem lelkileg és fizikailag is veszélyes ábrándot, bukása így elkerülhetetlen. Amikor 1925-ben, legnagyobb fiával (Tom Holland) utoljára hagyja el Angliát, a vonaton állva nem csak az állomás suhan el mellette, hanem hitvesi ágya, otthona és élete is (ezek a képek már csak azért is olyan megkapóak, mert a film egyébként soha máskor nem él ilyen látványos párhuzamos vágásokkal).

Gray olvasatában Fawcett tragikus figura volt: az egyik (tökéletlen) világban nem találta a helyét, a másikat (az ideálist) pedig sosem érhette el. A The Lost City of Z utolsó, felemás jelenete ugyan némileg zárójelbe teszi ezt a nézőpontot, ám érvényteleníteni nem tudja – és akárhogy is, Gray klasszikus jellegű eposza lenyűgöző, manapság ritkán látott emléket állít a régi idők kalandorának, a férfinak, aki a vadon és a civilizáció összes veszélyén, vagyis tudatlanságon, ignoráns gőgön, nyílzáporon, háborún, piranharajon, mostoha dzsungelen egyaránt átgázol egy önnönmagánál magasabb ügy érdekében. Persze, lehet, hogy megszállott, vagy kicsit akár őrült is – de talán nem az ilyen emberek viszik előre a világot?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;