A nyitójelenetben először a főhős előtt haladó postakocsi
utasait kapják puskavégre az útonállók, majd őt magát is kidurrantják a
nyergéből. A gazemberek röhögcsélve örömködnek a keze munkájukon és a zsákmány
megszerzésén, mire a halottnak hitt lovas egyszer csak felemelkedik mögöttük.
Nem siet sehová, lazán, halálos nyugalommal, féloldalasan áll az út közepén,
elegáns, fekete öltözékben, kötelező, sőt, gyaníthatóan vele született
borostával, kezében puskával: a vagány hősi beállítás netovábbja, még Eastwood
is irigykedhetett rá, amikor látta. „Úgy nézel ki, mint egy madárijesztő”,
közli vigyorogva a banditák egyike. „Én a koporsóvivőd vagyok”, válaszolja jeges
higgadtsággal a fekete ruhás idegen, aztán egy olyan pici, négycsövű
pisztolykával, amilyet a vadnyugati nők hordtak rendszeresen a harisnyájukban
(történelmi forrás: a létező összes westernfilm) sorban agyonlövi a
rablógyilkosokat… Sartana színre lép!
Rohadt nehéz lehet ennél tökösebben és menőbben bemutatni egy badass hőskaraktert.
Sartana a spagettiwesternek egyik legnépszerűbb alakja Eastwood névtelen embere és Nero Djangója után. Első filmjéhez, a szóban forgó Imádkozz a halálodért!-hoz (Se incontri Sartana prega per la tua morte, angol címén If You Meet Sartana, Pray for Your Death, 1968) nem csak négy tényleges folytatás, hanem tizenegy félhivatalos/álfolytatás is készült, nem is beszélve a megannyi utánzatról (Sabata-filmek Lee Van Cleeffel és Yul Brynnerrel). De már a film puszta születése is a korabeli olasz filmgyártás egy gyönyörűen tipikus története. A spagettiwestern-láz kellős közepén készült 1966-os Blood at Sundown (csak vigyázz, nehogy összekeverd a nagyjából ugyanazon évben készült két másik!!! Blood at Sundown című spagettiwesternnel…) gazemberét Sartanának hívták, és úgy alakult, hogy a közönség meglehetősen bírta a nevét is, meg a figura bőrébe bújó Gianni Garkót is. Úgyhogy pár író és producer, aki sosem szégyellt a szomszédba menni egy jó ötletért, ellopta a nevet meg a hozzá tartozó színészt, és pikk-pakk húzott rá egy új filmet, amelyet mellesleg olyan szűk költségvetésből forgattak, hogy még Roger Corman is belesápadt volna.
Gyerekek, ha trendmajmolásról van szó, a mai Hollywood lófaszba sincs az akkori olaszokhoz képest.
Gianni Garko egyébként nem egy Eastwood vagy Nero. Persze laza meg sármos, és még csak azt sem lehet mondani rá, hogy színészileg ne tenne ki magáért (mármint a film szabta igencsak szűk kereteken belül), de egyszerűen hiányzik belőle az a keménység és szikárság, amely az említetteket oly naggyá tette – közelebb áll a mosolygós szépfiúhoz, mint a szikkadt, harcedzett vándorhoz. Igaz, ebben a karakterének is van némi szerepe: Sartana egy szerencsejátékos és szerencsevadász, aki nem holmi szedett-vedett, kopott göncökben, hanem flancos fekete ruhában és vörös nyakkendőben lövöldözi össze magának a kenyérre valót – és ugye már említettem azt a határozottan feminin kispisztolyát is, amely simán röhejesen állna Eastwood kezében, de az övében valahogy egészen tökösnek és félelmetesnek hat. Van stílusa, na.
Ahogy magának a filmnek is. Ahhoz képest, hogy egy Róma melletti szeméttelep környékén forgatták (mondtam már, hogy fillérekből készült?), Gianfranco Parolini rendező, az ő gyik állandó tettestársa, Sandro Mancori operatőr és Piero Piccioni zeneszerző (őt nagyjából akkor hívták, ha nem ért rá se Ennio Morricone, se Luis Bacalov) derekasan kitettek magukért a spagettiwesternek szokásosan poros, dicstelen, vériszamos hangulatának megteremtésével. Az egy dolog, hogy nehéz találni még egy filmet a műfajban, amelynek ilyen magas a bodycountja (már az első tíz percben többen halnak meg, mint egy átlag olasz westernben összesen), de egy-két szépen bevilágított, elegánsan felvett jelenet szinte horrorisztikus beütéssel színesíti a hullahegyeket – ilyen pl. a finálé és a leszámolás Klaus Kinskivel, mindkettő sötét, pókhálós helyen, koporsók közepette játszódik.
(A mindig ördögi Kinski (a stáblista szerint „Kinsky”) szála egyébként kifejezetten vicces: összvissz háromszor bukkan fel, és sosincs egy képen egyetlen más színésszel sem – kínosan nyilvánvaló, hogy a jeleneteit teljesen külön vették fel.)
Szóval az Imádkozz a halálodért! szolgál menő főhőssel, sűrűn dörgő fegyverekkel, hamisítatlan eurowestern stilisztikával… de van valami, amit az első bekezdés óta a fejemet vakargatva kerülgetek: az úgynevezett történet. Nem arról van szó, hogy túl egyszerű, vagy kiszámítható, vagy lapos, még csak nem is arról, hogy leplezetlen arcátlansággal rabolja le Leone Dollár-trilógiájának jó pár markáns motívumát az öreg, koporsókészítő sidekicktől a jelentőségteljes zenélő zsebóráig, hanem arról, hogy az értelme… a lényege… tehát a cselekmény… szóval a faszom se tudja, mi történik ebben a filmben. A forgatókönyvet hat jómunkásember tákolta össze, és valami ilyesmi lehet annak a vége, ha hat szakács főz egy kaját egyszerre, de egymástól függetlenül, úgy, hogy elfelejtették megbeszélni, hogy akkor most túrós csuszát vagy marha hátszínt vagy hagymalevest csinálnak.
A hirig egy nagy láda arany körül bonyolódik, amelyre fáj a foga (nagy levegő) a főhősnek, egy mexikói bandának, több amerikai bandának, egy korrupt politikusnak, egy bankárnak meg egy szőke nőnek, és jó eséllyel még vagy tíz másik karakternek is, akikről már megfeledkeztem. A holtegyszerű felállást (egy rakás ember halomra öli egymást egy valag pénzért) nem egyszerűen túlcsavarják, hanem olyan kuszán és következetlenül variálják, hogy már húsz perc elteltével is képtelenség nyomon követni, aktuálisan ki kinek a szövetségese, ki kit szúrt hátba, kinél van éppen az arany, avagy az azt átverésként helyettesítő kőrakás. Az elején még veszettül szórakoztató, ahogy a film prezentál egy cselekmény szempontjából fontosnak tűnő csoportot, amelyet aztán egy perc múlva lemészárol a következő fontosnak tűnő csoport (stb., stb.), de a leszámolásoknak egy idő után már nem csak az akció élvezete miatt örülünk, hanem azért is, mert miután eloszlik a füst, a lőpor és a vérgőz, eggyel kevesebb frakció miatt („ők most hogy a picsába is jönnek a képbe?”) kell fájnia szegény fejünknek.
Aztán hogy ezt most style over substance-féle, beleszarós gonzo filmgyártásnak, vagy egyszerűen csak trehány, pénzéhes szerencsétlenkedésnek fogod fel (gyanítom egyébként, hogy a kettő keverékéről van szó), az preferencia és vérmérséklet függvénye. De ha sok hullával meg porral meg vagánysággal szereted a spagettiwestern-adagodat, akkor az Imádkozz a halálodért! mindettől függetlenül kellemes időtöltés lesz.
