Búcsú George A. Romerótól, a modern horror atyjától

Egy héttel ezelőtt, 77 éves korában elhunyt a modern horror egyik mestere, George A. Romero. Sokunkban marad nagy űr utána. Elmondjuk, miért. 

Rusznyák Csaba: Hányan mondhatják el magukról, hogy műfajt teremtettek?

A zombi koncepciója a haiti hiedelemvilágból származik, és Romero előtt mágiával új életre keltett, agyatlan hullákat takart, akik a hatvanas éveket megelőzően csak nagy néha bukkantak fel a vásznon (White Zombie, I Walked with a Zombie). Az élőhalottak éjszakája mindent megváltoztatott: Romero megteremtette a modern zombit, és ezzel olyan tartós és masszív építőkockákat adott a horror műfajának, hogy utódai, követői, tisztelői azóta is töretlen lelkesedéssel játszadoznak vele.

Valójában persze nem a zombimítosz megváltoztatása a lényeg, egy sokadik újabb rémalakból már akkoriban sem lett volna horrorkulturális forradalom. De Romero kimondta azt a műfajban akkoriban még messze nem elkoptatott tételt, hogy az ember az igazi szörnyeteg: az öldöklést a csoszogó élőholtak kezdik, de az ostobaság, az önzés, az egoizmus, az előítélet és a kicsinyesség végzi be. Romero nagy találmánya nem a modern zombi, hanem az azzal együtt járó társadalomkritika. Leginkább az EC Comics ötvenes évekbeli, tabukat döngető, nyomasztó atmoszférájú rémtörténetei ihlették őt, ezek szellemiségét mosta össze a korszak exploitationjeinek olcsóságával, kreativitásával és brutalitásával, aztán beinjekciózta az egészet egy olyan fokú szubverzióval, ami mindaddig egyáltalán nem volt jelen a főleg gótikára épülő horrorfilmekben.

Próbáljuk egy pillanatra elképzelni, milyen lenne a popkultúra Romero hatása nélkül. Felejtsd el a 28 nappal későbbet, a Resident Evilt, Az élőhalottak visszatérnek-et és társaikat, és felejtsd el a The Walking Deadet is – de még a Trónok harca is másképpen nézne ki a Falon túli zombisereg nélkül. A társadalomkritikus horrort persze előbb-utóbb divatba hozta volna valaki más, de azért beszédes, hogy a mainstream filmvilág és könyves szcéna most kezd rákapni a faji színezetű horrorra (ld. Tűnj el!, Lovecraft Country, The Ballad of Black Tom), amely már csaknem fél évszázaddal ezelőtt is olyan markáns részét képezte Az élőhalottak éjszakájának.

Hányan mondhatják el magukról, hogy műfajt teremtettek? Hogy egy maréknyi filmmel hosszú évtizedek óta befolyásolják a popkultúra irányát? Hogy egy addig zsigeri hatásra építő zsánerbe behozták a súlyos ember- és társadalomkritikát?

Romero biztosan egy közülük.

Borbíró Andris: Tanulságos dolog újranézni műfajújítók, divatcsinálók legendás filmjeit. Kínos meglepetésként képes hatni ránk, a folyamatos (technikai) fejlődés mítoszában pácolt modern emberekre, hogy a művészet mennyire kurvára leszarja az egy robbanásra eső pixelek Moore-törvénnyel szaporodó számát, a ROI-t meg a többi aranyborjút. Ötven éve Romero remekművet készített - majd izgalmas folytatásokat hozzá -, rengeteg epigonja között azonban alig volt, aki méltó módon hozzá tudott volna szólni a megkezdett diskurzushoz: értelmes, nézői intellektusában bízó, gondolatokkal telített művek helyett jellemzően a külsőségek fokozásával, valójában inkább csak kuszálásával elfoglalt, agyatlan zombifilmek táplálkoznak ma is a műfaj korpuszából. (Tisztelet a kivételnek, persze - bár árulkodó, hogy általában mennyire gyáván kerülik még az izgalmasabb darabok is a társadalomkritikai témákat, inkább személyes emberi kapcsolataink sivárságára, pusztulására kifuttatva a sztorikat.)

Nem szeretek a nosztalgikus kesergés igazságtalan, torzító szemüvegén keresztül nézni a kortárs filmtermelésre, de Hollywood teljesítményorientált, örökké a garantált siker Szent Grálját üldöző (és mára az egész világon elterjedt) filmgyáros szemléletével nem csak megismételni, de megérteni sem lehet a romerói bravúrt. Felpörgetett szuperzombik, xenomorfok, újra újjáélesztett dinók vadásznak nézőkre cseppet sem kihalt plázákban, és mi, amilyen agyatlanok vagyunk, asszisztálunk hozzá.

Romero meg odaátról röhög rajtunk kínjában. 

The Berzerker: Minden geek életében vannak korszakalkotó filmek, olyanok, amelyek meghatározzák a gyerekkorát, vagy amelyeket a fokozatosan építkező műfajhoz való viszonyának első B30-as téglájaként tart számon. Számomra a sávalap építőelemeinek egyik legfontosabb darabkája volt Romero Dawn of the Deadje. Igen tudom, hogy az 1968-as Night of the Living Dead a modern zombifilmes műfaj megkerülhetetlen origója, de ha összevetjük a két filmet, hamar rájövünk, hogy az 1978-as nagytestvér pontosan ugyanaz, mint az elődje - csupán grandiózusabb, és ami a legfontosabb az adott kor szelleméhez mérten (és a mai napig is), aktuálisabb.

A nagyobb lélegzetvételt engedő kapitalista kamaradarab helyszíne egy olyan intézmény, amely a jelenkori kapitalizmus malasztjával kirakott szentélye, egy pláza, amelyben élőhalottak rendezik be lakhelyüket, miközben a természet és a sorsuk elöl menekülnek. Miben rejlik Romero zsenialitása, és a 60-as meg a 90-es évek közötti munkásságának fontossága? Pusztán annyiban, hogy pályájának fénykorában megmutatta azt, ami ott volt mindenki szeme előtt, csak nem vette észre. Beoltott egy műfajt, amelyben reflektál, kifiguráz és arcul köp. Romero élőhalott mozijaiban a zombik csupán kellékek, olyan eszközök, amelyek kíméletlenül és nyersen fedik fel előttünk az eltakart igazságot, miszerint az emberiség a legnagyobb tályog önmaga testén. Próféta volt-e? A maga nemében biztosan, hiszen előtte soha senki sem használt egy lenézett, alantas műfajt olyan mondanivaló tolmácsolására, amely ilyen mértékben volt/van hatással a jelenkori ember életére. 

Elvesztése fekete betűkkel íródik be a horrorfilm történelemkönyvébe.

baski sándor: Olyan előfordul néha, hogy valaki telibe találja a korszellemet. Olyan is, hogy valaki műfajt teremt, és ezzel generációkat inspirál. Az már sokkal ritkább, hogy a pálya elején felvett fonalat valaki monomániásan, egy egész életen át végigviszi. Az pedig csak tényleg a legtehetségesebbeknek és legelhivatottabbaknak adatik meg, hogy menet közben nem válnak saját maguk paródiájává, egy olyan szomorú epigonná, aki legnagyobb sikeréről próbál meg évtizedeken át újabb és újabb bőrt lehúzni.   

Romerónak sikerült a lehetetlen: szinte végig egy műfajban forgatott, de soha nem ismételte magát. Nem igazodott a trendekhez – formálta őket. Egyszerre volt konzervatív és forradalmár. Ragaszkodott a saját tempójához – kedvenc élőhalottjai tempójához –, és ahhoz, hogy az ún. „társadalmi kontextus” ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a nézők zsigeri vágyainak kiszolgálása. És újító is volt, mert nem kapaszkodott a sablonokba és a dogmákba. Számozott folytatások helyett olyan filmeket készített, amelyek az eredetiben felvetett témákat nem exploitálták, hanem továbbgondolták, így léphettek rá zombijai az evolúció útjára. És így tudott Romero is belépni abba az exkluzív rendezői klubba, amelynek tagjai (Bunueltől Jancsón át Lumetig) 70 fölött is ugyanazzal a szellemi frissességgel alkottak, mint fénykorukban. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;