A Valeriant olvasni kell, nem nézni

Maguk az alkotók, Pierre Christin és Jean-Claude Mézières mondták, hogy az egyik leghíresebb francia képregény, a Valerian és Laureline nem születhetett volna meg az amerikai popkultúra (és egyáltalán az amerikai társadalom) pezsgése nélkül. Bár éppen fénykorát élte a francia új hullám, és nemrég robbant nagyot Jean-Claude Forest Barbarella-sorozata, Christin és Mézières archaikusnak, kulturálisan szürkének és unalmasnak tartották hatvanas évekbeli hazájukat. A nagyobb képzelőerőt, a szárnyaló fantáziát, a Franciaországban marginális magazinokba szorult science fiction dicsőségét Amerikában találták meg, ahol tombolt az ellenkultúra, a rock ’n roll, a feminizmus, a polgárjogi mozgalom, meg persze a műfaji filmek és képregények garmadája. Christin és Mézières 1967-ben, az államokból küldték el a Pilote magazinnak az első Valerian és Laureline-sztori, a Bad Dreams első részét, amely szinte légüres térbe érkezett. Ez volt Franciaországban a modern képregényes science fiction kezdete.

A sorozat köteteit ugyan már a 80-as években elkezdték kiadogatni angol nyelven is, az említett, nulladik részként számon tartott Bad Dreamst azonban csak idén fordították le, a filmhez időzített, 160 oldalas, két további sztorit (The City of Shifting Waters, The Empire of a Thousand Planets) tartalmazó kemény fedeles kiadás (jelen cikk tárgya) kedvéért.

A bő lére eresztett előszó kapásból azzal kezdi, hogy a valaha készült egyik legjobb képregényt tartja a kezében az olvasó, nekünk meg kapásból nem árt jó messzire eltávolítanunk az elvárásunkat ettől a szuperlatívusztól. Nem csak azért, mert a képregény formanyelve sokkal később vált igazán éretté, mint a vele nagyjából egyidős filmé, így egy hatvanas évekbeli mű még óhatatlanul magán viseli a korszak jellemző sutaságait (szöveggel teljesen agyonnyomott képek, hogy mást ne mondjak), hanem azért is, mert a sorozat óriási minőségi fejlődésen ment át az első pár rész után. Ami szép és jó, de egyenesen következik belőle, hogy azok az első részek bizony problémásak.

A Valerian és Laureline a két címbeli temporális ügynökről szól, akik a XXVIII. századból, sok száz évvel egy Földet ért rejtélyes katasztrófa után vigyázzák a tér-idő kontinuum biztonságát, vagyis időbűnözőket kergetnek, és különös, idegen világokon oldanak meg háborús, társadalmi és civilizációs problémákat. Christin célja az volt, hogy egy olyan kerettörténetet, közeget kreáljon, amelyen belül bármilyen vad, határok nélküli kaland elképzelhető és megvalósítható.

Ehhez képest az első sztori, a Bad Dreams, bár felvázolja a sorozat színes világát, és rendelkezik egyfajta félszeg bájjal, egyrészt elég visszafogottan és óvatosan veti bele magát ebbe a „minden lehetséges” koncepcióba, másrészt mind dramaturgiailag, mind vizuálisan rettenetesen kiforratlan. Leginkább az látszik rajta, hogy sem Christin, sem Mézières nem tudták még, pontosan milyen hangvételt akarnak megütni: a szövegben és a látványvilágban is annyi az elszabadult komikum és a rajzfilmes túlzás, hogy szinte egy sci-fi környezetbe helyezett Asterix és Obelix is lehetne (csak sajnos nem annyira vicces). Laureline, a középkori parasztlány, akivel a XI. századba utazó Valerian véletlenül találkozik, eredetileg csak alkalmi mellékszereplő lett volna, és a Bad Dreams legnagyobb erénye az, hogy Christin végül úgy döntött, megtartja őt a főhős társának a következő kalandokra is – a sorozat legfeljebb önmaga halovány árnyéka lehetne Valerian és Laureline kedvesen, dinamikusan írt kapcsolata, avagy az egész képregény szíve nélkül. (Érdekes módon – bár még nem rágtam magam át mind a 22 sztorin – Laureline középkori eredete később még csak utalás szintjén sem kerül elő.)

A City of Shifting Waters többé-kevésbé a Bad Dreams folytatása: hőseink ugyanannak a gonosztevőnek a nyomában járva kötnek ki 1986-ban, a kataklizma sújtotta Föld vízzel elárasztott, összeomlott társadalmi rendű New Yorkjában. Mézières rajzstílusa már a nulladik rész óta eltelt egy év alatt is rengeteget fejlődött. A járművek, a városok, a környezetek viszonylag realisztikusak, és maguk a karakterek is határozottabban, hozzáértőbben, kevésbé karikatúraszerűen jelennek meg (bár e vonásait – pl. a testhez képest nagy fejeket – Mézières sosem vetkőzi le teljesen, de míg a Bad Dreamsnél „elrajzolásnak”, addig később már tudatos stilisztikai döntésnek érződnek). A hatalmas vihar elől, összeomló toronyházak és tengerbe dőlő híd közepette hajóval menekülő hősök képsora a sorozat első nagy csúcspontja. De a City of Shifting Waters nem csak vizuálisan előrelépés, Christin is gyakorlottabban, gördülékenyebben mesél, és sokkal jobb egyensúlyt talál a humor, a karakterrajz és a kaland között, mint az előző részben.

A kötetet leginkább a harmadik sztori, a The Empire of a Thousand Planets miatt éri meg beszerezni (a hasonló cím ellenére semmi köze a filmadaptációhoz). A nyitójelenetben egy távoli csillagképpel indítunk, és fokozatosan érkezünk meg a történet helyszíne, a Syrte nevű bolygó pompázatos birodalmi palotája körül elnyúló pezsgő, zsúfolt utcákra. Már ez a grandiózus látószögből startoló két-három oldal is sejteti, hogy Christin és Mézières kezdenek rátalálni a hangjukra, közelítenek nagy sci-fi ambícióik megvalósításához. A The Empire of a Thousand Planets jobb iramú, egységesebb hangvételű, érettebb dramaturgiájú az elődeinél, és nem utolsósorban lefekteti a Valerian és Laureline IGAZI alapjait, kezdve azzal, hogy elhagyja az időbűnözők hajkurászásának kényszerét, és bevezeti a végtelen lehetőséggel kecsegtető „hőseink megérkeznek egy idegen világra, ahol valamiféle konfliktusba keverednek” történetmesélői toposzt. Továbbá szorosabbra fűzi a két főhős kapcsolatát (itt csattan el köztük az első csók is), Laureline pedig kezd mind önállóbbá, öntudatosabbá, talpraesettebbé válni, és végképp túllépni a „megmentendő nő” kliséjén (lenne hozzá egy-két szava, hogy a filmadaptáció - és e gyűjteményes kötet - címéből csak úgy kihagyták).

A The Empire of a Thousand Planets a sorozat első igazán kiforrott darabjaként már előrejelzi a következő kötetek néhány kiemelkedő aspektusát, így pl. a The Land Without Stars szenzációsan megrajzolt, veszettül lendületes légihajós csatáját, a Welcome to Alflolol fegyverekkel és tökösséggel megoldhatatlan, morálisan kényelmetlen konfliktusát vagy a Birds of the Master antagonistájának furcsa és vad, már-már horrorisztikus mibenlétét. És ezek a történetek (szemben az első kettővel) már drasztikusan mások, újszerűek és ötletesek.

A STAR WARS KAPCSOLAT

A Valerian és Laureline-t bizonyos körökben a Star Wars egyik fő inspirációjaként jegyzik, és most, hogy mozikba került a filmadaptáció, a „Lucas csomó mindent innen lopott” tudálékosság megint gőzerővel járja a köröket az interneten. Lenne pár szerény szavam ehhez az elmélethez, mi több, mivel itthon (ahogy Amerikában is) viszonylag kevesen ismerik a képregényt, szinte kötelességemnek érzem.

Az elmélet gerincét a fenti képkompozíció adja, ez terjed mindenfelé már sok-sok éve. Az a baj vele, hogy a rajta kiemelt hasonlóságok felületesek – felesleges az adott képregényekbe belemenni, mert történetmesélési szinten végképp nincs semmi köze egymáshoz a kiragadott jelenetrészleteknek, de már a puszta vizuális megfeleltetés is kicsit nyögvenyelős. Például: annyiban tényleg hasonlít Valerian és Han Solo űrhajója, hogy mindkettő tányér alakú – de ez nyilván a repülő csészealjak tipikus ábrázolására vezethető vissza, amelynek már akkoriban is több évtizedes múltja volt. Laureline és Leia bikiniszerelése? Hány conanos vagy barsoomos illusztráción és festményen (ld. Frank Frazetta) láttunk hasonlót, és hány Flash Gordon-történetben? Összeégett arc egy ijesztő fémsisak mögött? Ha a Star Wars a Valerian és Laureline-ből lopta Vadert, akkor e logika alapján a Valerian és Laureline meg nyilván a Marvel Doctor Doomjáról másolta a saját karaktereit, nem? Nem, mert ezek régen meghonosodott, tipikus ponyva sci-fi/fantasy látványelemek, a hatvanas évekre rég használta őket boldog-boldogtalan - talán a Valeriant foglyul ejtő, karbonittömbszerű anyag az egyetlen, ami tényleg gyanús lehet.

És ha Lucas valóban a Valerian és Laureline-ből nyúlt, miért nem beszél róla? Egyetlen más inspirációját sem szégyellte soha, számtalan interjúban lelkendezett a Flash Gordontól Kurosawa szamurájfilmjein át a The Dam Bustersig mindenről, amiből legendás űroperáját összeollózta. Az is beszédes, hogy a Star Wars-Valerian és Laureline hasonlóság jellemzően csak utóbbi kapcsán szokott felmerülni, és alapvetően annak alkotóitól származik – Mézières még egy ilyen rajzot is készített annak idején egy cikkhez, afféle Lucasnak szánt fricskaként:

A megfejtés valószínűleg annyi, hogy (ld. első bekezdés) Franciaországban tényleg olyasmit mutatott ez a képregény, amilyenhez hasonlót ott még senki nem látott, így Christin és Mézières részben jogosan érezhették úgy, hogy valami döbbenetesen eredetit alkottak – csak hát a sok évtizedre visszatekintő amerikai ponyvaáradat fényében azért jelentősen kopik ez az „eredetiség”.

De függetlenül attól, hogy mennyire inspirálta vagy nem inspirálta a Valerian és Laureline a Star Warst, a lényeg, hogy Christin és Mézières sorozata a kissé döcögő kezdetek ellenére nem csak egy nagy adag fontos képregény-történelem, hanem ötletes, látványos és szórakoztató sci-fi kaland is. Tégy magadnak egy szívességet, és olvass bele. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;