A Blade in the Dark – Zenekomponálás gyilkosságokra

1983-ra pont húsz éve dübörgött a giallo, már ha elfogadjuk hivatalos kezdetének Mario Bava horrorát, a The Girl Who Knew Too Much-ot. A műfaj a hetvenes években szép vérvörösen virágzott, a nyolcvanas évekre viszont már bőven túllendült a fénykorán, és a képi-zenei csúcsstilisztika felől elmozdult a hentelés irányába – köszönhetően többek közt az egyébként félig-meddig belőle kinőtt amerikai slasherek hatásának. Azonban Bava kevésbé tehetséges, ugyanakkor messze nem reménytelen fia, Lamberto Bava az A Blade in the Darkkal (La casa con la scala nel buio, 1983) egész szépen házasította össze a klasszikus giallók hangulati elemeit a zsáner modernebb, gore-osabb elfajzásával.

Az A Blade in the Dark, mint legtöbb társa, egy rejtély köré épül: Bruno egy komponista (Andrea Occhipinti rettenetes a szerepben, végig mintha ott se lenne, és erre a szokásosnál is gyatrább minőségű olasz utószinkron rátesz még egy teherautó-platónyival), akinek egy giallo rendezője kibérel egy némileg elhagyatott villát Toszkánában, amíg a filmje  zenéjén dolgozik. Bruno kényelmesen berendezkedik a tágas épületbe, de hamarosan furcsa dolgokra lesz figyelmes. Egymás után bukkannak fel a háznál az idegen és gyönyörű nők egy rejtélyes előző lakó nevét emlegetve, aztán nem teljesen nyomtalanul (pl. maguk után vérfoltokat hagyva) eltűnnek, Bruno pedig furcsa suttogásokat hall a saját maga által rögzített zenében. Egyre inkább biztos benne, hogy egy gyilkos ólálkodik a villa körül.

A legtöbb giallóval ellentétben az A Blade in the Dark egyetlen helyszínen (a villában és annak közvetlen környezetében), ráadásul többnyire verőfényes napsütésben játszódik. Bava maximálisan kihasználja a hatalmas, de személytelenül-gyéren berendezett épület adottságait, és sajátosan modern kísértetház-értelmezést farag belőle: minden magányról és elszigeteltségről árulkodik, a sötét sarkok hiánya és az összes kis zugot bevilágító fény pedig csak kihangsúlyozza a kongó ürességet – a karakterek elveszettnek, ugyanakkor sebezhetőnek tűnnek, mintha egy közelben leselkedő gyilkos folyamatosan reflektorfényt irányítana rájuk.

Van valami furcsán szürreális abban, ahogy az elméletileg elhagyatott helyen álló villánál sorra bukkannak fel az emberek, és még ha egy nő szó szerint a szekrényből esik ki (!), Brunónak akkor sem az az első, de még csak az ötödik kérdése sem, hogy „ki vagy te, és mit keresel itt”. Ennek megfelelően Bava képei néha szinte hipnotikusak. A legjobb jelenetsorban Bruno egyik váratlan vendége használatba veszi a medencét, és a víz alatti felvételek éteri álomszerűsége a klasszikus giallók kifinomult vizuális megoldásait idézi – de közben érzed, hogy ez a nagy szépség csalóka, és a lányra halálos veszély leselkedik. És aztán tényleg jön a giallók történetének (!) egyik legemlékezetesebb és legkegyetlenebb gyilkosságjelenete: hol máshol, mint az örök terror birodalmában, a fehér csempék és a vörös vér találkozásának macabre mennyországában, a borzalmas fürdőszobában (és nem ez a film egyetlen Psychóra rímelő aspektusa).

Az A Blade in the Darkot eredetileg egy négyrészes tévésorozatnak szánták, amelyben minden epizód egy-egy gyilkossággal ért volna véget. Miután a csatornáknak meglepő módon nem imponált a haláljelenetek brutalitása (főleg az említett fürdőszobás mészárlás, amelyet sok országban még így is cenzúráztak), Baváék mozifilmmé vágták a felvett anyagot, és ez meglepően jót tett a végeredmények, a cliffhangerek szem előtt tartásával kifundált szerkezet ugyanis kellemesen egyenletes ritmust biztosít a cselekménynek (így az sokkal kiegyensúlyozottabbnak érződik, mint az ifjabb Bava sok másik dobása esetében).

A gyilkos személye, ha nem is feltétlenül meglepő, egy ideig ügyesen felépített rejtélyként támogatja a hátborzongató atmoszférát és a sniccerrel elkövetett öléseket. Az egész film összesen hét szereplőt mozgat, és Bavának majdnem mindenkit sikerül legalább egy kicsit gyanúba keverni – persze néha megmosolyogtató próbálkozásai vannak, a kertész (a kertész!) például hobbiból gyilkosságokról gyűjtöget újságkivágásokat, meg eleve sunyi, leskelődő, kétes alak, szóval nyilván NEM ő a hunyó. Joggal lehetne még panaszkodni néhány suta, jellegzetesen tévéfilmes, vagy akár egyenesen amatőr megoldásra (amilyeneket Bava apuci azért aligha követett volna el), de az A Blade in the Dark így is a késői giallók egyik hatásos és emlékezetes darabja – különösen szép a csavar (nem a gyilkos kilétét illetően), amely meglepő eleganciával szerez létjogosultságot az addig nagyrészt kihasználatlannak tűnő film-a-filmben koncepciónak. Messze nem mestermű, de soha rosszabbat. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;