A Paranoiac talán a legjobb a horrorjaival legendássá vált brit Hammer stúdió hatvanas-hetvenes években készített pszichológiai thrillerjei közül – és talán a leginkább horrorba hajló is. Ezeket a mini-Hitchcockként is emlegetett filmeket főleg Henri-Georges Clouzot klasszikus 1955-ös Ördöngösökje inspirálta, bár általában szívesebben vezetik vissza őket Hitchcock Psychójáig. Közös vonásuk, hogy általában fekete-fehérek, modern környezetben játszódnak, fordulatokra épülnek, a középpontjukban pedig lelkileg és/vagy mentálisan instabil, folyamatosan rémálom, kétely, bűntudat és félelem gyötörte nők állnak.
A Paranoiac (1962) a második film volt a „sorozatban”, és az a Freddie Francis
rendezte, aki operatőrként olyan mesterműveknél bábáskodott, mint Az ártatlanok
vagy Az elefántember – ami rögtön meg is magyarázza, hogy a Paranoiac miért néz
ki olyan átkozottul jól (már a templomi nyitójelenet kameramunkája is
figyelemreméltó).
Az Ashby-család tizenegy éve vesztette el a családfőt és annak feleségét egy repülőgép-szerencsétlenségben. Három évvel később követte őket egyik fiuk, Tony, aki kétségbeesésében és fájdalmában a tengerbe vetette magát a kúria sziklaszirtjéről. Fivére, a kegyetlen, alkoholista Simon azóta is azon munkálkodik, hogy őrületbe kergesse szerencsétlen nővérét, Eleanort, és ezzel a teljes családi örökséget megkaparintsa. Miközben nagynénjük, Harriet hideg kalkulációval igyekszik megőrizni a família jó hírnevét a kaotikus körülmények közepette, felbukkan egy férfi, aki úgy néz ki, mint Tony, úgy beszél, mint Tony, úgy viselkedik, mint Tony, és állítása szerint nem is más, mint Tony – Tony, akinek holttestét sosem találták meg.
A Paranoiac, bár (az akkori) modern közegben játszódik, olyannyira markánsan viseli magán a Hammer horrorjainak gótikus jegyeit, hogy bármiféle változtatás nélkül vissza lehetni katapultálni a cselekményét a XVIII-XIX. századba. (Mi több, a történet jelenbe helyezését semmi sem indokolja a pszichológiai thrillerek akkori – hitchcocki/clouzot-i – trendjén kívül.) Már maga a szeles, viharos, vadromantikus sziklákon álló családi birtok is torkaszakadtából üvölti, hogy Viktoriánus!, és akkor még nem is beszéltünk a falai közt zajló finomságokról: gyilkosság, bűntudat, szenvedély, vérfertőzés, megszállottságtól fűtött vágyak, sötét titkok, és ezek mind-mind egyenes úttal vezetnek az őrületbe.
Jimmy Sangster (a Hammer thriller-felelőse, aki a stúdió jó néhány klasszikus horrorját is írta) forgatókönyve hátborzongató fokozatossággal és hatékonysággal terjeszti a tébolyt a családban: eleinte úgy tűnik, csak Eleanor fejével vannak bajok, és az övével is inkább csak Simon gonosz machinációi miatt, idővel azonban úgy bukkannak fel sorra a többiekben elfojtott pszichózisok is, mint a mumifikálódott, pókhálós hulla a kivert téglafal mögül.
A filmet mind a karaktere, mind a játéka szempontjából a fiatal, pályája elején álló Oliver Reed hajtja előre. Simonként igazi seggfej, egy gyűlöletre méltó, aljas féreg, aki ugyanakkor a maga romlott és piás módján mégis ördögien sármos, elegáns és karizmatikus. A Tonyt alakító Alexander Davion, illetve az Eleanor bőrébe bújó Janette Scott egy kissé halovány hozzá képest, viszont a gárdát szépen kikerekíti Sheila Burrell a szigor, számító nagynéni szerepében. Ők négyen egy lebilincselően bizarr, sötét, önmagát széttépő diszfunkcionális családot alkotnak, a fekete-fehér, fényekkel és árnyékokkal mesterien játszó, a gótika és a noir vizuális jegyeit vegyítő képi világ pedig gyönyörű leképezése rémálomszerű rokoni tébolydájuknak.
A finálé előtt van egy zseniális jelenete a filmnek: Simon egy gyilkos kampót forgató groteszk, maszkos, ténylegesen ijesztő alak társaságában játszik az orgonán egy sötét helyiségben, miközben a megkövült Tony és Janette kívülről figyelik őket. Az a fajta hátborzongató, a szépséget és a borzalmat felkavaró módon egyesítő, a család beteg szívének fekete, férges mélységeit feltáró zsigeri horror ez, amilyenhez foghatót ritkán látni a műfaj történetében – a színfalak mögött ott sertepertél Edgar Allan Poe és Alfred Hitchcock is.
Az időnkénti sutasága és enyhe elnyújtottsága ellenére végig érdekes és izgalmas Paranoiac innentől válhatna igazán naggyá, ám e pár perc feszültsége, intenzitása és szürrealizmusa sajnálatosan elpárolog a rémalak túl korai, sőt hirtelen leleplezésével és a szálak túl egyszerű, túl tipikus elvarrásával. Nagy kár érte, de a Paranoiac még így is hatásos, szép kiállítású, egy-egy pillanatában szinte idegtépő film, meggyőző testamentuma annak, hogy a Hammer kiválóan értett nem csak a szörnyekhez, hanem az emberi természet sötét oldalához is.