A sör és a vérontás kapcsolata - Alex Chandon rövidfilmjei

Alex Chandonban a pályája elején sokkal több volt annál, mint amivé aztán később vált. A 90-es években elkövetett rövidfilmjei, azon túl, hogy mérhetetlen alázattal, rajongással és amatőr mivoltuk ellenére profizmussal készültek, több szakajtónyi művér és bél felvonultatása mellett igazi kreatív gondolkodásról árulkodtak. A műfaj keretein belül aktuális és ötletes szkriptjei kiválóan működtek az általa készített rövidfilmek képkockáin. És a készítés szót itt szó szerint kell érteni, hiszen Mr. Chandon a forgatókönyvön és a rendezésen túl, Duncan Jarman oldalán a praktikus effektek gyártásából és a színészi munkából is szervesen kivette a részét. 

Jarman ekkoriban Chandon állandó alkotótársa volt, bár ő később jóval többre vitte, hiszen rengeteg filmen dolgozott sminkesként: olyan alkotások kötődnek a kezéhez, mint a Resident Evil, jó pár Harry Potter-epizód, vagy a Visszatérő, ahol ő volt DiCaprio sminkese. Chandon első, Pervirella című nagyjátékfilmjét 1997-ben rendezte, és ugyan szűk körökben, de egész szép sikereket aratott. Ekkortájt történt, hogy az underground metálszcéna leghíresebb „törpéje” (persze csak ha nem vesszük számításba IT-et, a legendás Vondur és az Abruptum atyját), Dani Filth felfigyelt a rendező munkásságára. A fent említett úriember, aki főállásban a giccses, viktoriánus Cradle of Filth elnevezésű kliséhalmaz frontembere volt, felkérte a rendezőt a From the Cradle to Enslave című videójuk elkészítésére.

Alex Chandon pedig szállította azt, amit elvártak tőle, és 1999-ben elkészítette a korszak egyik leggroteszkebb, legvéresebb klipjét, amely aztán később valóságos védjegyévé vált a zenekarnak. A 6,5 perces számhoz született horrorisztikus vízió tobzódik az erőszakban és a brutalitásban, amelyhez libasorban felsorakozó platós ifákkal, hektószámra szállították a művért. Közös munkájuk alatt a rendezőt teljesen lenyűgözte az a gótikus, horrorisztikus, metálgrupiktól hemzsegő sötét miliő, amelyben az angol banda tagjai szinte istenségekként dőzsöltek. A zajos, extrém underground metálközösség komoly inspirációként szolgált számára, amely több, a Cradle of Filthnek levezényelt videóban és 2001-ben a Cradle of Fear című egész estés antológiahorrorban csúcsosodott ki, Dani Filthel a főszerepben. 

A teljesen amatőr körülmények között forgatott, a keretekhez képest gyönyörűen fényképezett kétórás mozi négy történetet mesél el, amelyet Dani Filth és egy gyilkos karaktere foglal egyfajta keretbe. Sajnos későbbi munkái, amelyekből egyébként nem sok akad, teljesen elsikkadtak, és jogosan süthető rájuk a felejthetőség bélyege. Pályája elején négy rövidfilmet is készített, melyek közül a Chainsaw Scumfuck (igazán sokat ígérő cím), és a Night Pastor csupán párperces szkeccsek, azonban az 1991-es Bad Karma és az 1992-es Drillbit című, darabonként kb. 30 perces rövidfilmjei olyan alkotások, amelyeket minden obskúrus horrorrajongónak látnia kell!

Fotó: SUU Design

A két film tökéletes ellenpólusa egymásnak, hiszen míg a Bad Karma egy teljesen hétköznapi, „jelenkori” születésnapi parti körül bonyolódik, addig a Drillbit egy igazi poszt-apokaliptikus vízió, egy velejéig rothadó, betegségekkel terhelt társadalom látképe. Mivel azonban mindannyian tudjuk, hogy egy vérben és belekben tocsogó amatőr rövidfilmduóval állunk szemben, mindkét film esetében el kellett vinni az expozíciót olyan irányba, ahol a leszakadó végtagok és a kiforduló szemgolyók apró, ám annál népesebb számú puzzle-darabkái kiadják a végső képet. 

Így történt hát, hogy a Bad Karma története konkrétan az, hogy egy csapat szülinapozó fiatalt összesodor a sors pár krisnás férfival, akikről kiderül, hogy ők valójában alakváltó földönkívüli lények. Na, innentől kezdve aztán csontok törnek, zsigerek ömlenek, végtagok szakadnak, fejek dekapitálódnak, és gejzírként spriccel a vér mindenhonnan és mindenhova. És az előző mondatomat tessék komolyan és szó szerint érteni! Ráadásul, ha a gore nem lenne elég, akkor vannak itt mindenféle S/M cuccokba öltözött kispolgári angol fiatalok, akik egy csapat redneck segítségével veszik fel a harcot a krémtúrót köpködő alakváltó krisnás földönkívüliek ellen. Vagyis 500%-os guilty pleasure-ről beszélünk itt, kérem szépen!

A teljesen öncélú, egyébként remek ötleteket felvonultató Bad Karma utáni képbe tökéletesen beleillett Chandon következő filmje, a Drillbit. Ha nem is nagyon, de itt már látszott, hogy a költségeket szinte megtriplázta a stáb, hiszen a Bad Karma nevetségesen alacsony, 350 fontos büdzséje után a következő splatterparádé már kemény 800 jó angol valutába fájt. Bár, ahogy Chandon egy interjújában elmondta, mindkét rövidfilmjének a pénzben kifejezett költségvetése mindössze két tételből állt: effektek és sör. Az azonban érezhető, hogy a Bad Karma zajos underground sikereit követően szerettek volna továbblépni, ugyanis a Drillbit, bár szintén meglehetősen egyszerű, igencsak átgondolt forgatókönyve a 90-es évek egyik legnagyobb aktuális problémájával, az AIDS-szel foglalkozott. 

A filmben az AIDS terjedését követően a világ egyfajta fél poszt-apokaliptikus állapotba zuhant, ahol egy gyógyszergyártó cég elkezd kifejleszteni egy ellenszert a halálos kór megfékezésére. A medicinát készítő orvos azonban rájön, hogy a szernek mellékhatásai vannak: a használói egyfajta mutáns, zombiszerű lényekké alakulnak át. A vállalat ezek után úgy dönt, likvidálja az orvost és a családját, ám a fia annak ellenére is életben marad, hogy premier plánban nézhetjük végig, amint egy fúróval átfúrják a fejét. A fiú megőrül (a fúrófej egy darabja ugyanis az agyában marad), és elkezdi irtani a szer által mutálódott lényeket.

A fentiekből látható, hogy Drillbit esetében Chandon sokkal több időt fordított filmje expozíciójára és magára a történetre, amelyből kifolyólag több az átvezető kép az egyes jelenetek között, és a Bad Karmával ellentétben itt már nem csak egy 30 perces gore-parádéba, hanem egy jobban kifejtett cselekménybe csöppen a gyanútlan néző. Azért nem kell megijedni, túlzásokba nem estek: a Drillbit esetében is kapunk megannyi csodás jelenetet, melyek közül a leggroteszkebbet és a legundorítóbbat kétségtelenül amolyan koronaként a film zárójelenetében használta fel a rendező. A sikerek itt sem maradtak el, bár a fogadtatás ezúttal nem volt egyértelműen pozitív: a Drillbitet sokan bírálták a politikai korrektség hiánya és direkt offenzívája miatt. Ugyanakkor számos, akkoriban ismert underground filmes is elismerően nyilatkozott a filmekről, többek között Llyod Kaufman, a Troma stúdió atyja és Jörg Buttgereit, a hírhedt 1987-es Nekromantik rendezője, aki Németországban még forgalomba is hozta a két rövidfilmet VHS-en. 

Alex Chandon minden filmjére igaz azonban (és ezt ő maga is sok interjújában hangoztatta), hogy leginkább Peter Jackson és Sami Raimi korai műveinek hatása érhető tetten rajta. Aki látta a Hullajót, vagy a Bad Taste-et, az nagyjából máris képben van azzal kapcsolatban, hogy mire számíthat, ha nekiáll tanulmányozni Chandon munkásságát. A fent említett két megaklasszikus origóként való felhasználásán túl nem is tudok ennél többet hozzátenni a témához. A Bad Karma és a Drillbit mindenkinek kötelező, aki szereti a szórakoztató, ötletes amatőr horrorokat!

Kedvcsinálónak pedig íme Chandon első rendezése a Cradle of Filth nevű zenekar számára abból az időből, amikor még ők is tudtak zenélni:


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;