Platformok: Linux, macOS, Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One. Tesztelve: Xbox One.
A múltidézésből akkor jön ki a legjobban az egyszeri fejlesztő, ha nem csak ráseggel a letűnt korok óriásainak vállára, de intelligensen, egyben kritikusan közelíti meg az alapanyagot. Ez utóbbi pedig esetünkben igazi unikum, ugyanis a hajdanában kisebb sikernek örvendő, de mára talán megfakult emlékű Commandos sorozatról van szó. (Illetve meg lehet, és kell is e helyütt említeni a második világháborús vérzivatart a sosem némuló hatlövetűek tikkadt földjére lecserélő Desperadost.)
A klasszikus Commandos alapképletet valahogy úgy kell elképzelni, mintha a kisebb egységek misszióit feldolgozó taktikai játékok heves légyottban egyesültek volna pár szigorú, de azért bővérű puzzle címmel. Ennek megfelelően a jellemzően felülnézetes szoftverben szabadon választhattunk a különböző karakterek között, akikkel mindenféle embert próbáló misszióban kellett helyt állnunk. Az volt a csavar a dologban, hogy egységünk tagjai mind rendelkeztek valamilyen rájuk jellemző, egyedi képességgel, amelyek aktív, egymást kiegészítő használata nélkül halálra voltunk ítélve. A klasszikus Commandos játékok ezt olyan véresen komolyan vették, hogy egy-egy összetettebb pálya optimális teljesítését tapétányi folyamatábrával lehetne felrajzolni, és más út a sikeres végkifejlethez (célunk elérése mellett katonáink is életben maradnak) voltaképp nem is vezetett.
A Shadow Tactics újítása éppen az, hogy lerúgja magáról a spanyolcsizmát (amúgy a Commandost a spanyol Pyro Studios fejlesztette) – magyarán kevésbé szigorú egy-egy helyzet megoldásával kapcsolatban. Természetesen mindez nem megy a játékélmény rovására. A Shadow Tactics bonyolult pályaszerkesztése, az őrjáratok és a különböző helyzetekre különbözőképp reagáló ellenséges egységek kellően megnehezítik majd a dolgunk. Annyiról van csak szó, hogy limitált számú optimális megoldás helyett szabad kezet kapunk, és úgy kísérletezhetünk a különböző útvonalakkal, képességekkel, és ezek kombinálgatásával, ahogy úri gusztusunk tartja. Mindezt persze nem kicsit segíti, hogy bárhol lehet menteni.
A játékban öt karaktert irányíthatunk, akik minden lényeges tulajdonságukban markánsan különböznek egymástól. Elsőként Hayatót, a shinobit fogjuk megismerni (a nyolcvanas évek kölykei számára: ő a nindzsa), aki csapatunk legkiegyensúlyozottabb tagja. Akrobatikus, de megbízható harcos, néma távolsági fegyverrel (dobócsillag) és megsemmisítő erejű szóviccekkel (Are you shuriken?). Mugen, a szamuráj az Edo korabeli Japánban a nehézpáncélos egység. Ennek megfelelően a sima ellenfelekkel szemben nincs párja – egy speciális támadással akár hármat is lemészárol közülük egyszerre, de némi harc után egy másik szamurájt is le tud nyomni egyes egyedül (erre csak ő lesz képes). Viszont annyira kecses, mint egy rozsdás Tigris tank, szóval ugrálni nem fog, és lassabban is mozog a többieknél. Hullaeltüntetésben viszont utolérhetetlen, akár két megmurdelt ellenlábasunkat is a hóna alá kaphatja. És akkor még a csábító kis rizspáleszes kulacsáról szó sem esett. Yuki, az ifjú tolvajlány törékeny, és szemtől szemben a legnyikhajabb őrszem is agyoncsapja. Viszont csendes, akár a halál, és iszonyat mozgékony. Sípjával magához tudja édesgetni az ellenfeleket, és csapdát is képes nekik állítani. A hullákkal nehezen boldogul, hiszen alig bírja arrébb rángatni őket, de cserébe őt ilyenkor nehezebben is szúrják ki. Aiko, a kémnő kis időre el tudja tompítani az őrszemek látását, ráadásul, ha szerez megfelelő álöltözetet, el is tud vegyülni köztük. Ilyenkor csak az ellenséges szamurájokra kell ügyelnie, mert azokra hatástalan bármiféle maskara. Végül az öreg Takuma, a feltaláló-mesterlövész következik, aki akkor igazán hasznos, ha felcaplatunk vele valami magaslatra, ahonnan a fél pályán keresztüllőve hajthatunk végre precíziós támadásokat. Ja, és Takuma papának van egy cuki, szelídített tanukija is.
Természetesen a teljes csapat ritkán fog együtt akciózni, a legtöbbször különböző, de előre rögzített felállásokban vágnak neki egységeink a küldetéseknek. Ilyenkor nagyon érdekesen kombinálhatjuk a különböző képességeket. Például lepakoljuk a tanukit, elé teszünk egy csapdát, majd amikor az állatka nyivákolni kezd, az egyik őr elindul felé, és belesétál a csapdába, a másikkal pedig Yuki végez. A leglátványosabb eszközünk az időzített támadás/ cselekvés végrehajtás: a Shadow Mode. Shadow Mode-ban rögzíthetjük, hogy egy-egy karakterrel mit akarunk művelni, majd egy gomb lenyomása után kis csapatunk egyszerre hatja végre a tervet.
Narratíva tekintetében a Shadow Tactics: Blades of the Shogun már a címében leleplezi az újítását, hiszen a nyugati háborúktól, konfliktusoktól eltávolodva a feudális Japánba helyezi a cselekményt. Alakulatunk a Sógun szolgálatában tevékenykedik, ki kötelességtudatból (Mugen), ki a nyers haszon reményében (Hayato), ki pedig bosszúért lihegve (Takamo). A sztorit nyilván nem jelölik majd irodalmi Nobelre, de végig fenntartja az érdeklődést. A karakterek szimpatikusak, a távoli, izometrikus nézet ellenére renget egyénítő jeggyel ruházták fel őket az animátorok, és még a dinamika is jól működik köztük.
A játék egyébként számítógépre már egy éve megjelent, és a cikk apropóját a konzolos premier szolgáltatja. Ezért aztán nem kerülhetjük meg az irányítás problémáját. A Shadow Tactics a Commandoshoz hasonlóan ízig-vérig pécés játék, ennek ellenére a fejlesztők kihozták a maximumot a kontrollerből. Csapatunk terelgetése, a játéktér forgatása ugyan nem feltétlenül áll kézre (kétségtelen, hogy ez billentyűzet-egérrel lenne igazán kényelmes), de megszokható, és sosem válik frusztrálóvá. Amúgy a tesztelt Xbox One változatban egyetlen technikai malőrrel sem találkoztam.
A Shadow Tactics büszkén szalad tovább a korai Commandos játékok fáklyájával, viszont ha valaki nem vevő a szöszölős játékmenetre, és kettéharapja a kontrollert, ha egy pályát csak sok órányi agyalás után tud teljesíteni, az jobb, ha más cím után néz. Cserébe mindenki másnak hő szívvel ajánlott.