“Te hogyan viselkednél, ha beköszöntene a zombi-apokalipszis?” kérdezi tőlem gyakran egyik kollégám. Ilyenkor visszateszem rá a lélegeztetőgéphez kapcsolt maszkot, és magam is elgondolkodom. A gondolkodásban pedig segítenek az olyan filmek, mint az It Comes at Night.
A film gyilkos, a lehető legjobb értelemben vett pórias kíméletlenséggel nyit, és onnan csak fokozza, szenvtelenül. A vizualitás kicentizett eleganciája erre rásegít - az It Comes at Night Trey Edward Shultsnak még csak a második nagyfilmje, de már most nyilvánvaló, hogy kőkemény kézzel fogja a gyeplőt, a narratívát szenvtelenül képes a (talán túlságosan is) megtervezett végkifejlet felé hajtani. Az It Comes at Night az a társadalomkép, amelytől Amerika egyik fele a jelen pillanatban retteg, a másik fele meg óhajtja. Ahol a totális paranoia az úr, ahol erek robbannak és puskagolyók roncsolnak, a civilizáció felületes mázát pedig már rég eltörölték. A Szabadok Egykori Földje, ahol most már csak ölni szabad.
Az It Comes at Night NEM zombifilm, csupasz-tematikai szempontból Stephen King Végítéletének lehetne a mellékszála. A kezdőjelenet egyértelművé teszi a szitut: tökig gázmaszkba öltözött apa és fia a nagypapát, mint rohadó krumpliszsákot talicskázza ki egy frissen ásott gödörbe. Az öreg a végét járja, genny folyik a szájából, a szeme fekete, mint a szén, és tele van kelésekkel. Az apa (az öreg fia) fejbe lövi, aztán lelocsolja benzinnel, majd felgyújtja.
Az It Comes at Night, ahogy egykor az akadályversenyeken szokás volt mondani, nem ejt foglyokat. Nem mondok olyan felületes hülyeséget, hogy a kegyetlenségről szól - inkább arról szól, hogy egy hasonló, abszolúte végletes szituációban hogyan próbál a korábbi, civilizált időszakban magát morális lénynek gondoló egyén, ezúttal a Joel Edgerton által alakított apa, Paul, a pokolban is helyes döntéseket hozni. Hogyan próbálja magát ehhez az elviselhetetlen szituációhoz hozzá-adjusztálni, hogyan próbálja menteni azokat, akik tőle függenek - és hogyan megy rá erre mindene.
A nagypapa testének meg kellett semmisülnie, hiszen ha nem égetik el, megfertőzte volna az erdő közepén álló ház többi lakóját is. Paul a családja életvitelét igyekszik a lehető legkonzervatívabban irányítani: a puritanizmus áll mindenek felett, világnézetben és érzelmekben egyaránt. Így talán esélyük lesz a túlélésre. Az empátia a külvilág felé luxus, egymás közt meg kockázatos. A fia, Travis (Kelvin Harrison Jr.) nem ért vele egyet, túlzásnak érzi apja keménységét, Paul élettársa, Travis anyja, Sarah (Carmen Ejogo) pedig csak annyit szeretne, hogy Travisnek ne kelljen részt vennie az öldöklésben, a külvilág elkergetésében.
Klausztrofób életet élnek a természetben, egy erdő közepén: a ház ablakait és ajtajait beszögezték, mert minél kisebbre húzzák össze magukat, annál kisebb az esélye annak, hogy a többszáz mérföldre döglődő civilizáció egyedei rájuk találnak. Étel alig. Persze az elzárkózás lehet, hogy teljesen felesleges, ezt mutatja a nagyapa halála is - a betegség a levegőben is ott van, éjjel utazik, mint a vámpír, úgyhogy ez a minden reccsenésre összerezzenő, ön-kompartmentalizáló aszkéta élet, ez lehet, hogy totál felesleges.
Az It Comes at Night felépítményét Shults rendezésének egyértelműsége adja. Szinte hálásnak kell lennünk ezért az egyértelműségért, ha már a PR-kampány, az előzetesek stb. megvezetik az embert. Ezek alapján azt hihetnénk, hogy a film központi problematikája valóban akörül a valami körül forog, ami “éjjel jön el”, egy lény, egy szörny, egy villain. Ám amint a filmből lepereg negyed óra, mindenki előtt világossá válik, hogy az It Comes at Night a legmélyebb bajba jutott mikroközösségen belüli feszültségekről fog szólni, azok eszkalálódásáról, kivirágzásáról, az önmagunk által gerjesztett pusztulásról, aminek persze a magját a nagyvilág embertelensége veti el.
Mondanám, hogy az It Comes at Night ezért illik bele az utóbbi évek habiszti-horrorfilmjeinek, a The Witchnek, az It Followsnak meg a The Babadooknak a sorába. Régen, mikor a horrorfilmeket még vakmerő őrültek csinálták két fillérből, fordulatos forgatókönyv és csodás vérontás köré tekeredett az allegória. Manapság fordított a menet, főleg ezeknél a habiszti-horroroknál: az allegória köré kanyarítják a filmet. Az It Comes at Night őszintébbnek és nyersebbnek hat csapattársainál, ami mindenképpen pozitívum, és valóban megpróbálja az egyén nem csak morális, hanem szinte metafizikus szétesését ábrázolni. Ráadásul mindezt a stiláris pszeudo-intellektualitás összes nyögvenyelős eszközének mellőzésével teszi. Direkt, kemény, a lényegre koncentráló film, vizuálisan és tematikai szempontból egyaránt. A végén mégis maró hiányérzetet hagy hátra, mert többé-kevésbé pont oda fut ki, ahová várjuk: arra meg ott van a The Walking Dead. “Ez… ez a vége? Ennyi?!” Hát ja.