Ha volt a 80-as, 90-es években fosból és szemétből ácsolt trón, akkor annak tuti Albert Pyun csücsült a tetején büszkén, széles és dagadó mellkassal. Emberünknek olyan félkemény exkrementum darabok potyogtak ki hetyke ujjai közül, mint a Michael Dudikoff fémjelezte Radioaktív Álmok, az 1990-es Captain America és a szarhegyek szarhegyének tetején csillogó cseresznyeként ékeskedő Nemezis-tetralógia. Nem vitás, hogy a 4! Nemezis alapjaiban rengette meg a filmes mélységről alkotott képünket, ráadásul mindezt olyan egyenletes és állandó színvonalon tette, hogy az egészen irigylésre méltó. Albert Pyun kiborgok iránt táplált beteges fétisének első állomásán ráadásul maga Jean-Claude Van Damme nyújtott baráti kezet a rendezőzseninek a Cyborg: A Robotnő című csodálatos alkotás vászonra okádásában. Valószínűleg itt kezdődhetett minden, hiszen a Cyborg: A Robotnő után készülő Nemezis-filmek teljes munkásságának leginkább megkerülhetetlen alapkövei. Pedig olyan hatalmas emberek építették a mester totemoszlopát, mint Dennis Hopper, Tom Sizemore, Snoop Dogg vagy az ezerarcú ülő Buddha, Steven Seagal.
Bajban vagyok azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e a történetről akár egyetlen mondatot is írnom, hiszen olyan soványka, hogy egy darab perforáció mentén leszakított vécépapír-darabon is elfér. De mivel rendkívül fontos, mondhatni valóságos ars poetikám az olvasók teljes körű tájékoztatása, erőt veszek magamon, és megpróbálom használható módon kifejteni miről is szól a film. SEMMIRŐL! Legalábbis a film origójaként szolgáló alapkoncepciót már láthattuk itt-ott. A főszereplő egy ripityára lőtt ex-zsaru, akit hála a jövő kiborg technológiájának, sikeresen életben tartanak és fel is tuningolnak. Paul Verhoeven üdvözöl! A különbség csupán annyi, hogy míg Alex Murphy továbbra is a bűnüldözés szolgálatában áll, addig Albert Pyun főhőse (aki szintén Alex) amolyan adattolvajként mindenféle információkkal seftel. Teszi ezt egészen addig, amíg a kormány fel nem bérli Snake Pliskint Alexet, hogy kutassa fel a Hammerhead nevű ellenálló szervezetet. Innentől kezdve pedig nagyjából teljes káosz az egész. Karakterek jönnek-mennek, sokról azt se tudjuk kicsoda, vagy hogy miféle funkciója van a filmben. De legalább ott van.
Aki látott már akárcsak egyetlen filmet, amelyet a mester rendezett, megálmodott gyártott, az tudja mire számítson - hiszen e korszakalkotó zseni azon kevesek egyike, akik mindig egységes színvonalon hozták azt, amit a közönségük elvárt tőlük, és ez bizonyos szemszögből mégiscsak erénynek számít. Teljesen mindegy számára, hogy filmjei meg vannak-e írva, vagy ki és mit játszik el bennük, az a kliséhalmaz, amelyből a rendezői munkásságát betonkeménységűre formálta, szilárd lenyomatot hagyott a celluloiddal írt történelemben. A bugyuta dialógok, melyekben az ellen által közölt irodalmi mondanivaló az „Aaaggghhrr” a „Waaaaggghhhrrr” és az Üüüááááágghhr” végtelen számú rotációjából kovácsolódott, a hosszú másodpercekig vágóképként felhasznált üres tekintetek, értelmetlen jelenetek és a minimalista zenei futamok között az értelmesebb szereplőknek se jutott fejenként 1-2 összetett mondatnál több - így az ő szónoklati repertoárjuk is nagyjából kimerült az alany-állítmány kombináció használatában.
A komplex dialógusok közepette láthatóan űzött vadként kereste a helyét szegény Oliver Gruner, akiről IMDB nélkül fogadjunk, hogy nem tudjátok megmondani, kicsoda. Pedig csodálatosan szar B-akciófilmek ikonja, rendezője és írója is egyben, aki akkora monstre sztárokkal dolgozott együtt, mint Eric Roberts vagy Sahsa Mitchell. Sokat persze nem várt el a rendező Grunertől, aki ennek megfelelően kvalitásainak maximumra járatásával vonultatta fel a szükséges minimális színészi játékot. Ha Rómában úgy kell tenni, mint a rómaiak, akkor egy Albert Pyun filmben pontosan annyit kell csak nyújtanod, amennyit a rendező, a stáb, és a „rajongók” elvárnak. A legszomorúbb az egészben, hogy Gruner mellett olyan színészek is játszanak a Nemezisben kisebb szerepekben, akikről később kiderült, hogy sokkal több van bennük, minthogy valami ilyesmiben bohóckodjanak. Persze 1992-ben még nagyjából senki se tudta, ki az a Jackie Earle Haley vagy Thomas Jane. Nyilván a meghallgatásaik során nem a Nemezist hangoztatják a filmográfiájuk ékeként, mindenesetre mókás dolog itt látni őket.
A sok katyvasz és ostobaság mellett azért erényei is vannak a filmnek. A technológiai vívmányok, a pénz és a hatalom által kettészakított társadalom képe bár meglehetősen elcsépelt, mégis könnyedén összetartja a széteséstől bűzlő alkotóelemeket. És ami működik, az tényleg jól működik, hiszen a cselekmény a korszaknak megfelelően kellően erőszakos, és az ezt prezentáló jelenetek kivitelezése viszonylag szép és látványos: vizuálisan nem lehet okunk panaszra, legalábbis azt követően, hogy sikeresen elhelyeztük a filmet az adott kor megfelelő skatulyájában.
Albert Pyun még a 80-as évek végén kötött egy három filmre szóló szerződést a Cannon Grouppal, és ennek utolsó darabja volt a Nemezis-tetralógia nyitánya, amely összességében egy teljesen nézhető, urambocsá szórakoztató film, és amely az évtizedek során már egyfajta kőkemény kultstátuszt is kivívott magának. Az, hogy ehhez mennyiben járultak hozzá a sorozat többé-kevésbé rosszabb folytatásai, melyek közül a harmadik részt például az előző fel nem használt jeleneteiből fércelték össze, már egy másik kérdés. De a legenda azért legenda, hogy az idő megszépítse, és hogy csillogó, patinás réteggel vonjon be még egy ilyen sorozatot is. És a legjobb még hátravan! Bár korára és demenciájára hivatkozva Pyun visszavonult a filmezésről, régóta dédelgetett álmát, miszerint a világra szabadítja a Nemezis-sorozat ötödik részét, végül más teljesítette be helyette, és elméletileg idén decemberben napvilágot lát az eposzi kaland újabb epizódja Nemesis 5: The New Model címmel. Valószínűleg igazi „must see” kategóriás szemét lesz az is!