Már az elején érezni, hogy baj van. Töki egy
Kingsman-taxival menekül a karosszérián nehézfegyverzettel kopogtató üldözői
elől London szűkös, éjjeli utcáin, és a hátsó ülésen bunyózik egy első részből
átmentett, robotkarú rosszfiúval. Csak várjuk és várjuk az őrült ötletek és a
pimasz humor kettősét, az eleganciával vegyülő illetlenséget, a frappáns
mutatványok és a harsány brutalitás elegyét, de nincs semmi ilyesmi, csak
fegyverropogás, gumicsikorgás és CGI-jal agyonnyomott, képtelen autóakrobatika.
Márpedig ha valaki tényleg csak erre vágyik, annak ott a nemsokára érkező
Halálos iramban tizennégy, felesleges Matthew Vaughnnal, Colin Firth-szel és
Julianne Moore-ral meg a stílus netovábbjának akciófilmes ígéretével csalogatni
a moziba.
A 2015-ös Kingsman: A titkos szolgálat Mark Millar The Secret Service című képregényéből készült, bár alaposan átdolgozta mind a cselekményét, mind a hangvételét – szerencsére. Millar ugyanis, szokásához híven, a coolságra fókuszált, mert ő nagyjából a képregényes világ Michael Bay-e (legyen minden eszelősen vagány, és nézzen ki eszelősen jól), annyi különbséggel, hogy megalomán baromságait sokkal jobb és menőbb ötletekre építi. Ironikus módon a Kingsman második része, a képregényes alapanyaggal már nem rendelkező Az aranykör, noha az utolsó világosító asszisztensének ételhordójáig ugyanaz a gárda csinálta, mint elődjét, sokkal jobban hasonlít az eredeti The Secret Service-re: majd megdöglik féktelen igyekezetében, hogy iszonyatosan cool legyen, és közben olyannyira hiányzik belőle a lazaság, az elegancia, a könnyedség és a kópéság, mintha a 2015-ös film soha nem is létezett volna.
A Kingsmannek ezúttal egy negédes pszichopatával, az egész világ drogpiacát uraló Poppyval (Moore) gyűlik meg a baja, aki Tökin (Taron Egerton) és Merlinen (Mark Strong) kívül egyetlen csapással ki is nyírja az egész ügynökséget. A két túlélő Amerikába megy, hogy ottani nagybácsi-szervezetük, a Statesman segítségét kérje a kábítószer globális legalizálásáért küzdő Poppy és csatlósai elleni harcban.
Míg A titkos szolgálat minden egyéb erényén túl, mellesleg volt egyfajta James Bond-paródia, addig Az aranykör csupán egy elhibázott, hangvételében furcsán félresiklott James Bond-film benyomását kelti. Vaughnnak valahogy sikerült kiszipolyoznia belőle minden szimpatikus őrültséget, vicces gonoszságot és színpompás kicsapongást, és elnyújtott expozíciójával, felesleges szereplőinek sorával és fárasztóan hosszú játékidejével pont azon tucat-akciófilmek sötét vermébe rugdosta, amelyeken az első rész a maga frissességével, eleganciájával és dinamikájával félig megvetően, félig elnézően vigyorgott.
Nincs benne egyetlen olyan jelenet sem, mint a frenetikus-kényelmetlen templomi mészárlás, a tarka fejrobbanás-sorozat vagy az arcátlan „anális szex a hercegnővel” poén. Ráadásul még az akciók is csak a fináléban lépnek túl valamelyest a már említett nyitány – Vaughnra egyébként egyáltalán nem jellemző – ötlettelenségén, olykor pedig kínos erőltetettséggel mozdulnak el egy olyan megalománia irányába, amelyet a láthatóan nem 200 milliós költségvetés képtelen támogatni.
De Az aranykör legszomorúbb aspektusa az elherdált színészgárda. Ahol már Jeff Bridgesnek is csak egy velős akcentus meg egyetlen szál karikatúra-grimasz jut, ahol Julianne Moore egy karakter fonnyadt csírájával kénytelen dolgozni (pedig Poppy és közege abszurd poénok és szituációk végtelen sorával kecsegtet), és ahol az egész gárda messze legszórakoztatóbb tagját, a tenyeres-talpas parasztügynököt alakító Channing Tatumot cirka másfél jelenet után kispadra ültetik, ott már a halálból dramaturgiailag és stilisztikailag is teljesen értelmetlenül visszarángatott Colin Firth sem képes menteni a menthetőt.
Az aranykör az év egyik legvaskosabb csalódása, pedig óriási potenciál volt benne (a stúdió nyilván csak a kassza csilingelésére vár, hogy bejelentse a Statesman spin-offot). Ezt a vodka-martinit nemhogy nem rázták fel, össze se keverték, ráadásul szódával hígítva, „papírpohárban baszták oda”.