Nagyon remélem, hogy Tobe Hooper nem ebbe a filmbe, a tudatába, hogy létezik és debütál, halt bele. Hooper pár nappal azután hunyt el, hogy a Leatherface-t fesztiválokon vetíteni, valamint streamingelni kezdték - normális mozipremiert nem kapott a szentem. Szóval mondom, remélem Hooper nem ebbe a filmbe halt bele, mert ez a tehetséges ember nemesebb halált érdemelt.
A Leatherface totálisan felesleges film. Bizonyos szempontból feleslegesebb, mint a Michael Bay által az utóbbi években vászonra pesztrált Texas Chainsaw… epigonok? rimékek? újragondolások akármelyike. A poszt-posztmodern látásmódot magáévá tevő jelenlegi-Hollywood fáradhatatlanul igyekszik megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, motivációt és hátteret adva lényeknek és szörnyeknek, kiölve a popmitológiából mindent, ami cool. A Leatherface esetében sincs ez másképpen, a fantáziátlanok mások, tehetségesebbek kreálmányaihoz nyúlnak, és azokon piócamód élősködve próbálnak pénzfosást indukálni. A Leatherface a címadó horrorikon fiatalságát igyekszik elibénk fösteni, kegyetlen kannibálokról regélni, akik a bukolikus Amerikai Délen szednek áldozatokat (pontosabban Bulgáriában, mert a filmet ott forgatták.)
Szerencséje, hogy egy olyan párost bíztak meg a forgatókönyv filmre vitelével - mert az, hogy a Leatherface felbérelt iparosok malterosmelója, az kiszaglik a téglái közül -, amelynek a lendületes, vizuálisan lenyűgöző rendezés mintha a kisujjából csöpögne. Alexandre Bustillóról és Julien Maury-ról beszélek természetesen, akiknek az utóbbi húsz év legjobb európai horrorfilmjét (À l'intérieur, 2007) köszönhetjük. Mentik, ami menthető (persze sírni azért nem kell balsorsukon, önként és dalolva vállalták, jópénzért.)
A sztori mintha Rob Zombie állandó témájának kisülése, a gonoszt szimpatikus színekben feltüntetni igyekvő, morálcsökött filmuniverzumának mellékterméke lenne. A pszichopata Sawyer család legfiatalabb korcsát, Jedet (Sam Strike) az Állam nevelőintézetbe zárja, miután kiderül, hogy bűnrészes volt a helyi seriff lányának meggyilkolásában. Ugrunk egyet az időben, tíz év telik el: Jed viszonylag jó magaviseletű ápolttá cseperedett, aki szabadidejében a diliház angyali, pályakezdő nővérkéjét menti ki az igazi pszichopaták karmaiból. Egyszóval Jed történetünk elején olyasvalaki benyomását kelti, aki korpa közé keveredett, és van remény a rehabilitációjára. Az őrült anyja (Lili Taylor) viszont mielőbb szeretné visszakapni a kisfiát - látogatása az intézetben lázadást produkál, az ápoltak őröket és orvosokat gyilkolva szélednek széjjel a világba. Jed meg a nővérke (Vanessa Grasse) a diliház legveszélyesebb ápoltjának (James Bloor) és a csajának (Jessica Madsen) lesznek a foglyai: fegyverrel kényszerítik “hőseinket” arra, hogy velük tartsanak egy vérmocskos kocsikázásra.
A Rob Zombie-féle tematikus párhuzam úgy jön be a filmbe, hogy a nővérke kivételével az összes figura zakkant, a törvény őrei ugyanúgy vérszomjas gyilkosok, mint a Sawyer család tagjai vagy a zárt osztály lakói. Zombie filmjei és a Leatherface egyaránt az intézményesített képmutatásról szólnak, illetve arról, hogy az ezzel való szembeszállás automatikusan mint büntetendő aberráció lesz lereagálva - csak épp a Leatherface ezt az eszmerendszert úgy koppintja, hogy semmit sem tesz hozzá, sőt, felvizezi. Ráadásul mivel egy eleve ingadozó lábakon álló világnézetet másol, olyan epigonná válik, amely névadóját, nagy elődjét, a halhatatlan Texasi láncfűrészes mészárlást is magával rántja a sárba, ez pedig megbocsáthatatlan.
A Leatherface-ben nincsenek új ötletek, váratlan fordulatok, érdekes megoldások. Rob Zombie + Natural Born Killers, ennyi a film egyenlete. Van viszont tempós, vizuálisan tetszetős rendezés, és vannak remekül elkészített, un. praktikus gore-effektek (a teljes vizuális effekt csapat bolgár volt, le előttük a kalappal). Vasárnap esti, a hétfőtől való szorongást enyhítendő belezős horrornak kiváló. De annál semmi több.