Pár perccel a film után az járt a fejemben, hogy én még
életemben nem kaptam annyit a pofámra kritikáért, mint amennyit ezért fogok.
Mostanra a Szárnyas fejvadász 2049-et a tengerentúlon félig-meddig egyöntetűen
kikiáltották az év egyik legjobbjának, a sci-fi új mesterművének, instant klasszikusnak,
mi több, egyesek odáig mentek, hogy az eredetinél is jobb. Csak néhány
hangosabb elégedetlenkedő van, őket meg simán félre lehet söpörni a „sznob”, a
„divatfikázó” és az ehhez hasonló kategóriákba – én mégis közéjük vagyok
kénytelen beállni, holott a közvélekedéssel ellentétben a kritikusnak nem okoz
semmiféle perverz örömöt a széllel szemben pisálás (ki szeret hugyos gatyában
járni?), különösen, ha a szél a pozitív ítélet.
Hogy ezt miért tartottam fontosnak elmondani? Ott van a lényeg az első mondatban: vetítés után pár perccel ez járt a fejemben. Ez. Nem pedig a film maga.
Nem mintha a Szárnyas fejvadász 2049 rossz lenne. Mi több, ritka nagy vizuális élményt nyújt, amely nem divatos és üres szemfényvesztésben, effektekben meg pozőrködésben nyilvánul meg, hanem olyan művészek csúcsteljesítményében (élükön Roger Deakins operatőrrel), akiket méltán tartanak szakmájuk legjobbjainak. A lassan elsatnyuló Föld sivár, mégis gyönyörű, falra és minél nagyobb vászonra kívánkozó képei az esős sötétségből kiemelkedő brutalista épületektől a Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch lélekzúzó dörgedelmével aláfestett, szinte operaszerű tengerparti fináléig kockáról-kockára, játszva veszik fel a versenyt a nagy előddel.
Ugyanakkor már ebben a lenyűgöző képi világban is felsejlenek a problémák. Míg a Szárnyas fejvadász vizualitása egységesen és következetesen, a film noir sötétségével és kontrasztjaival mesélt magányosságról és egzisztenciális válságról, a folytatás sokkal színesebb és fényesebb, hatalmas terei a nyomasztó zsúfoltsággal szemben szabadon lélegeznek, és hígítják az atmoszféra sűrűségét. Ez egy tudatos koncepcióból fakad: Denis Villeneuve és forgatókönyvírói (köztük a '82-es eredeti szerzője, Hampton Fancher) a fejükbe vették, hogy kibővítik Ridley Scott világát, és az eredetit alapnak használva valami komplexebbet és grandiózusabbat építenek fel rá.
Ami ugyan kétségkívül jobb, mintha csak simán szétkopizták volna az eredetit (rád nézek, Az ébredő erő), de azért itt mégiscsak álljunk meg egy pillanatra. Nem nagyon tudok elképzelni filmet, amely a Szárnyas fejvadásznál kevésbé igényli, mi több, ENGEDI, hogy bármiféle folytatás vagy továbbgondolás készüljön hozzá. Talán nincs is annál kompaktabb és intimebb sci-fi, és amikor Deckard mögött becsukódik a liftajtó, és felcsendülnek Vangelis záró taktusai, minden kerek, minden teljes, minden tökéletes. End of fucking story – ahol a „story” amúgy is inkább csak áttételesen értendő, mert a Szárnyas fejvadász cselekménye rendkívül vékonyka. Cserébe rengeteg gondolat és érzelem és atmoszféra és katarzis húzódik meg mögötte.
A folytatás viszont pont fordítva működik. Villeneuve iszonyatosan, unalomba nyúlóan hosszan, bő 160 percen át szövi az önmagát kereső replikánsirtó, K (Ryan Gosling) és Deckard (Harrison Ford) történetét, érintve összeesküvéseket, kitörni készülő forradalmat, az egész társadalmi rendszert felülírással fenyegető rejtélyeket, gyakran hangoztatva, hogy a tét az egész emberiség jövője - tele van a bő két és fél óra a manapság szokásos nagy szavakkal, amelyek nélkül már nem is lehet kamaradrámánál ambiciózusabb filmet csinálni Hollywoodban. És Villeneuve annyira félti a cselekmény (amúgy nem kifejezetten meglepő) hajtűkanyarjait, hogy a vetítés előtt egy sajtós felolvasta az üzenetét, amelyben arra kéri az újságírókat, hogy ha lehet, egyáltalán ne spoilerezzenek el semmit az olvasóiknak, hadd tapasztalják meg ők is teljesen szűzen a filmet. És pont ez az egyik óriási különbség a régi és az új között: a Szárnyas fejvadászt sosem tudnád elspoilerezni. Nincs rajta mit. Az ereje nem a hagyományos cselekményvezetésben rejlik: századszor is szinte ugyanolyan szűzen nézed végig, mert az általa indukált érzések sokkal kevésbé kopnak, mint holmi triviális fordulatok.
A Szárnyas fejvadász 2049 ezzel szemben olyan, mint az HBO Westworldje: egy rendkívüli műgonddal kivitelezett svájci óra, amelynek minden apró darabja kínos pontossággal illeszkedik, tökéletesen mutatja az időt, soha egy töredékmásodpercet sem késik, de az elképesztő szakmai hozzáértésen túl nem sok csodálni való akad benne. Nem csak érzelmileg és hangulatilag marad el az eredetitől: többnyire az úton-útfélen felvetett témái is (a rabszolgaság és a fejlődés kapcsolata, a replikánsok iránti megvetés, a bibliai párhuzamok, a szabadság természete, a lélek meglétének kérdése) kibontatlanul maradnak, így végül messze nem lesz olyan mély és intelligens, mint amilyennek mutatja magát. A folytatás sokkal eseménydúsabb, sokkal több karaktert mozgat, sokkal több témába kap bele, sokkal hosszabb (istenem, milyen rohadtul hosszú!), mégis sokkal üresebb.
Ráadásul, amit annak idején még pusztán képekkel és zenével meséltek el, azt most szájba rágják. Annak idején: Deckard egy pohár itallal a kezében támaszkodik az erkélyén, háttérben a város sötét, személytelen tömbjeivel és Vangelis síró szaxofonjával. Most: az utcán sétáló K-hoz lehajol egy háznyi magas hologram, és közli vele, hogy „magányos vagy”. (Pedig ez – K és mesterséges barátnője – a film legmegkapóbb és legszomorúbb szála.) Valószínű egyébként, hogy Villeneuve ide vagy oda, ez a maximum, amit a mostani álomgyári körülmények közt ki lehetett hozni az alapanyagból – valahol már az is csoda, hogy elkészülhetett egy ilyen lassú, meditatív film, és nem baszták el teljesen.
De az igazi csoda és üdvösség mégiscsak az lett volna, ha eleve békén hagyják a Szárnyas fejvadászt.
Tessék? Azt mondod, elfogult vagyok az eredetivel, és ezért viszonyulok ilyen szigorúan az újhoz? Lehetséges, vállalom. De hát ez a szopás abban, ha az ember 35 év után folytatást készít egy istentelenül nagy klasszikushoz. Nem elég, ha egyszerűen csak valami „korrektet” tesz le az asztalra, nem elég a csúfos kudarc elkerülése. Meg kell győznie a nézőt, hogy – William Goldman szavaival élve – a műve nem csak egy prostifilm. Engem, legyen a Szárnyas fejvadász 2049 bármilyen gyönyörű, nem győzött meg.