Az elveszett idő kalandorai -- “Indiana Jones és a Szar temploma.” John D. Lamond, producer

1981 nem csak azért nevezetes év, mert az Ipswitch Town nyeri az UEFA kupát (történetében először, és jelen állás szerint valószínűleg utoljára), hanem azért is, mert Stephen Spielberg George Lucasszal közösen feltámasztja a kalandfilmet Az elveszett frigyláda fosztogatóival. 

A nagy sikerre való tekintettel Hollywood úgy gondolta, ezt a végtelenségig kell ismételni, így a következő évtizedben szinte nem volt olyan év, hogy valaki ne rukkolt volna elő egy – lehetőleg fedorával, vagy valamilyen hasonló, jól azonosítható fejfedővel, cinkos mosollyal és Roger Moore-t megszégyenítő egysorosokkal felszerelt – kalandorral, legyen az az eredetileg Indiana Jonesnak kiszemelt Tom Selleck (Kínai kaland, 1983), a Tövismadarak Richard Chamberlain-je (Salamon király kincse, Az elveszett aranyváros fosztogatói) vagy akár maga az élő legenda, Michael Dudikoff (Halálfolyó). És ugyan miért pont az ausztrál filmgyártás akart volna kimaradni ebből a sikersorozatból? 1986 elhozta nekik – és a Vico segítségével nekünk is – Az elveszett idők kalandorait.

A nyitó ötperces montázs és a meglehetősen hosszúnak és túlszínezettnek tűnő narráció nem hagy kétséget afelől, hogy a szerzők gyakran forgatták Erich von Däniken könyveit. Ezen túlesve rögtön 1945-ben találjuk magunkat – a háborúnak mindjárt vége, és az amerikai hadsereg főhősünkre, Harris hadnagyra bíz egy nagyon titkos és fontos szállítmányt. Persze a láda mellé járnak utastársak is: Max Phipps lesz a kötelező angol rosszember (lévén ausztrál filmről van szó), Simon Chilvers pedig  lelkész-régészként biztosítja a háttértörténetet. Persze akadnak mások is a gépen, de ők, hogy úgy mondjam, nyom nélkül tűnnek el a sztoriból – azután, hogy a gép egy ki-tudja-honnan érkező titokzatos “viharban” lezuhan az óceán közepén. Meredith Phillipsről azért nem írok, mert az első negyven percben csak egy pillanatra jelenik meg a vásznon, utána meg igazából nincs szerepe azon kívül, hogy le legyen smárolva az utolsó jelenetben.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van – Az ausztrál Indiana Jones egészen olyan, mint amilyennek hangzik, egy apró de nem elhanyagolható kivétellel: A rendező, Colin Eggleston és a főszereplő, John Hargreaves korábbi munkáját már megénekeltük itt a Geekzen, igazi ozploitation annak minden rekvizítumával – Az elveszett idő kalandorai azonban tényleg csak egy gyenge zsáner-utánérzés. Az alakítások még bélistás filmekhez képest is gyengék, a poénok igazi seggcsapkodós-röfögveröhögős odavakkantott mondatok, és ahhoz képest, hogy kevesebb, mint másfél óra, legalább egy fél órát ki lehetne vágni belőle minden különösebb probléma nélkül.

Ami ízt ad a kalandozásnak, az egy-két hajmeresztőbb kaszkadőrmutatvány, például rögtön egy repülő tetején, és Gary Wapshott tényleg csodálatos képei. Van benne egy nagyon pici Mad Max, – ausztrál film nincsen autók nélkül – egy kicsi Szarvasvadász, belekóstolunk a Philadelphia kísérletbe és némi ezoterikába, nettó öt perc erejéig pedig az Amerikai fogócska egy jelenetét is megkapjuk a maga faragatlan, ausztrál módján. Mindezek mellett nagyon nincs benne semmi szórakoztató, legmaradandóbb érdeme a Brian May szerezte zene, amely pontosan annyit merít John Williams munkásságából, hogy ne lehessen bíróság elé citálni plágiumváddal.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;