anyám! – Az év garantáltan legbizarrabb filmje

Tudod, mit kapnál, ha összekevernéd Luis Buñuel szürreális társadalmi abszurdjátékát Roman Polanski fojtogató pszichológiai horrorával és Michael Bay túlzó vizualitásával? Én nem, de sejtésem szerint valami hasonlót, mint az anyám! Legalábbis ennél jobban nehéz már létező művekből kiindulva körülírni Darren Aronofsky új filmjét – az anyám! mind témáját, mind műfaját, mind stílusát illetően pofátlanul ellenáll mindenféle kategorizálásnak, a „mégis milyen?” kérdésre leginkább egy zavart hallgatással megtoldott „öööö” kínálja fel magát adekvát válaszként. Sokan fogják imádni és utálni is.

És pont mivel ellenáll a kategorizálásnak, mindenki görcsösen kategorizálni akarja. Ahány írás, annyi értelmezés: bibliai metafora, audiovizuális ars poetica, dühös feminista kiáltvány, elrettentő mese teremtői őrületről és megszállottságról, pusztító művészi és férfiegóról, önmagunk és környezetünk tönkretételéről, a vallási fanatizmusig korcsosuló bálványimádatról. Vagy mindez egyben, és még sok más is. Pár órája láttam a filmet, és érzem, tudom, hogy még napokig élni, érni, nőni fog bennem – úgyhogy egyelőre meghagyom az értelmezést a nálam okosabb és/vagy arrogánsabb kritikusoknak, és Martin Scorsesehez fordulok (azzal nem lőhetek nagyon mellé), aki azt mondta, nem kell rögtön cincálni, elemezni, atomjaira szedni, és minden atomját külön vizsgálgatni. Egyszerűen csak be kell fogadni, hagyni kell, hogy magával rántson, és kifejtse a hatását.

Hatása márpedig van az anyám!-nak, azt nem lehet elvitatni tőle. Aronofsky enyhén szólva nem tartozik a visszafogottabb, kifinomultabb alkotók közé (ezért is engedtem meg magamnak fentebb azt a Michael Bay-hasonlatot): hiszen már a Rekviem egy álomért is egy sínjéről tébolyodottan lefutott, iszonyatosan tömény drugsploitation volt, amely szégyentelenül és szünet nélkül szőnyegbombázta a néző érzékszerveit. Vagy ott van a Noé, amellyel Aronofsky egy teljesen elszállt, tolkieni fantasy irányába rugdosta az özönvíz regéjét. Szinte képtelenségnek tetszik, hogy ugyanezen rendező kezei közül került ki az ezekhez képest szinte minimalista A pankrátor is. Stilisztikai szempontból az anyám! az említett kilengések ötvözete, a pályamű stíluskakofóniájának egyensúlyba hozása.

Lassan és megfontoltan indul: briliáns vizuális és hangtechnikai megoldásai nyugtalanító képekkel, a meg nem nevezett Nőt (Jennifer Lawrence) folyton szinte intim közelségből követő kamerával, zavaró kis zörejekkel teremtik meg azt az érzést, hogy ebben az idilli házban, amelyet a Nő a saját és költő férje, a meg nem nevezett Férfi (Javier Bardem) közös Édenének épít, valami nincs rendben. Ahogy kettejük kapcsolatában sem: az alá-fölérendeltségi viszony kezdettől egyértelmű, az alkotói válságban vergődő Férfi közönyéről és a Férfi kénye-kedvét leső, jóval fiatalabb Nő mohóságáról, bizonytalanságáról érzékeny kameramozgások és vágások, finom arcjátékok árulkodnak. Aronofsky fokozatosan ereszti el a gyeplőt: a hívatlan vendégek (Ed Harris és Michelle Pfeiffer, utóbbi a film abszolút színészi csúcspontja, pedig mindenki más is remek) érkezésével kezdetét veszi az őrületspirál, amely némi megtévesztő félidei szünet után szakadékba torkollik, az alján pedig ott vár a Pandemónium.

Az utolsó fél óra leírhatatlan. Aranofsky hasonló audiovizuális tébolyt szabadít el, mint anno a Rekviem egy álomért-ban, csak ez a bizarr, szürreális, hagyományos narratív szabályok mentén teljességgel értelmezhetetlen, abszurd végletekig turbózott mindfuck-forgatag már nem pusztán egy közhelyre épül, hanem egy komplex metafora- és szimbólumrendszert foglal szervesen magába. A teremtésnek, legyen szó akár élet, akár művészet teremtéséről, ára van: a Férfi/Művész(/Isten?) kiszipolyozza, felemészti, elpusztítja a Nőt/Múzsát és az Édent, és amikor már nem maradt belőle semmi, újjáalkotja saját magának. A Nő eszközzé degradálódik, vagy talán soha nem is volt több – a funkciója (múzsa) fontosabb, mint a humanitása (méghozzá nem csak a történet, hanem a film hatásmechanizmusának kontextusán belül is), ha pedig ez így van, akkor érhető, miért olyan hideg és távolságtartó az anyám! annak ellenére, hogy végig a főhősnő intim szférájából követi az eseményeket (á la Saul fia, bár Saul apátiájával ellentétben a Nő folyamatosan retteg, szorong, egyik sokkból zuhan a másikba).

Bármilyen értelmezés mellett tegyük is le a voksunkat, mindegyiket ugyanaz az egzisztenciális és pszichológiai horror fűti, ugyanaz a szeretet és alkotás mögött egyaránt álló megszállottság tombol benne, az intimitásnak, a fizikai és lelki (belső) otthonnak ugyanaz a rettenetes ízekre szaggatása képezi a gerincét. Az anyám! ezért zsigerien nyugtalanító és brutálisan felkavaró még akkor is, ha épp fogalmad sincs, éppen mi történik benne. Azon meg úgyis ráérsz gondolkodni később. És fogsz is. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!