Írta: Horváth Gábor
A Resident Evil-széria és úgy általában a túlélőhorror groteszk lelkivilágú atyja, Shinji Mikami 2014-es visszatérése – a The Evil Within – nem sikerült igazán fényesre. Mondom ezt úgy, hogy szerettem szeretni, ha másért nem, hát a tudatmódosítóktól tinta-sötét lázálmot idéző képekért, a Resident Evil-ös áthallásokért… vagy pusztán csak azért, mert alkalmasint nyomorúságosan sovány a felhozatal igazán ötletes és ijesztő horrorjátékokból.
Bárhogy is legyen, az ígéret csírájából szárba szökkent a folytatás, s vele együtt visszatért a legszebb film noiros kliséket idéző főhősünk, Sebastian Castellanos is, aki a nyitányban sajgó élete minden kínját pohárba igyekszik fojtani. A fakulni nem látszó veszteség, Lily, még mindig kísérti álmaiban, és az első rész Beacon kórházának rémképei csak mélyebbre taszítják a depresszió mocsarába. Ekkor bukkan fel régi partnere, az áruló Kidnam – aki amúgy az érinthetetlen és nagyrészt arctalan céggigász, a Mobius ügynöke –, hogy egyetlen mondattal kipöccintse Sebastiant az önsajnálat hamvvedréből. A mondat pedig ennyi: „Lily él”.
De nemcsak, hogy él, hanem egyenesen ő a motorja és a lelke annak a borzongató projektnek, amelynek prototípusa majdnem Seb és társai életébe került az első részben. A projekt azóta fejlődött, és a Mobius létrehozott egy elmevárost… megannyi összekapcsolt tudat idilljét… s Lily, mint a legerősebb elme, horgonyozza a számos gondolatot, vágyat és érzelmet egységessé. Ám Lily eltűnik, és Union (mert így hívják a vágyakból épült várost) elkezd szétcsúszni, a repedésekből pedig előbugyog az odaát igenis valóságos formát ölteni kész emberi rosszindulat. S hát persze ki lenne alkalmasabb a helyzet megmentésére, mint az előző projekt veteránja és a kislány apja, Sebastian.
Ezzel a premisszával vethetjük magunkat a játékba, hogy egy rövid – ám meglehetősen borzongató – felvezető után magunk is megérkezzünk Union Citybe, és imigyen kézbe kapjuk a második rész legüdvösebb, dekoratívan csomagolt újítását, név szerint a felfedezés örömét. Bizony, búcsút inthetünk az első rész tágas, de mégiscsak kötött pályás játékmenetének, a borzongató titkokat dédelgető Union ugyanis bizonyos korlátok mellett szabadon bejárható. És miért is ne járnánk be, ha egyszer számos érdekes mellékszál, borzongató jelenet, felszerelés, gyűjtögetni való és a háttérvilágot színesítő kacat várja, hogy megtalálják… csupa olyan dolog, amelyet a főszálon rohanva kihagyhatunk, pedig orbitális hiba volna.
Emitt egy asszony eteti halott fiát – „Csont és bőr, enni kell…!” –, hogy aztán a „makrancoskodó” gyermek arcát az asztallapon simára egyengetve végül ránk vesse felhólyagozott bőre árkában izzó szemeit. Másutt egy napló mesél egy éneklő asszonyról, aki átjár a falakon… kellemetlen, hogy a naplóval magát a rémet is magunkkal hozzuk. Majd minden ház, majd minden szeglet ígér valami újat és horrorisztikusat, néha csak egy hangulatot, máskor egy felszerelést, alkalmasint viszont komoly mellékszálakat… én pedig óvakodva vágtam neki az útnak, hogy megleljem mindahányat.
Nem is árt nézelődni, mert a játékban számos dolgot tudunk fejleszteni a szerte fellelhető tárgyakból. Fegyvereinket alkatrészekkel tehetjük erősebbé, gyorsabbá, stabilabbá; puskaporból, szögekből, növényekből készíthetünk lőszert, nyílvesszőt (igen, visszatér, sőt, fejlődik az első rész nyílpuskája) és persze gyógyszereket. A szörnyekből kinyert és itt-ott talált zöld és vörös folyadékból pedig mentális lehetőségeinket tágíthatjuk – melyeknek ugye egy elmevárosban fizikai leképeződései vannak –, s lehetünk így jobb ragadozók, szívósabb harcosok vagy jobb lövészek is akár.
Mérhetetlenül addiktív ez a felderítés, a folyamatosan a levegőben lógó fenyegetés, a borzongató hangok és persze a lények - azok a szörnyű, kifacsart lények -, akik bár jelentősen kevésbé halálosak, mint az első részben, egy ballépést követően így is hamar komoly kulimászba kerülhetünk. Javallott tehát ésszel, óvatosan közlekedni.
A szabad felfedezést, kutakodást és fejlesztgetést rendre a főszál kicsit szabottabb, lineárisabb jelenetei váltják – a fináléhoz közeledve egyre gyakrabban –, és bizony itt érhető nyomon leginkább Shinji Mikami mester kézjegye. A saját, kidolgozott háttérrel rendelkező, félelmetesen groteszk és ötletes főellenfelek egyéni univerzumai ugyanis az emberi psziché legmocskosabb bugyrain rángatnak majd át minket, egészen a drámai végkifejletig… amely ezúttal, az első rész szimbólumoktól terhes, nehezen érhető sztoriszála után letisztult, izgalmas és ijesztően sötét.
Az Evil Within 2 minden horrorrajongónak kötelező. Ez még mindig nem egy P.T., és a szépemlékű Silent Hill 2 magasságait sem éri el, de hogy bő 15 óra reszkető örömöt fog okozni, az szinte szavatolt.