A víz érintése - Amélie és a viziszörny

Megkérem a filmforgalmazókat, hogy ezt az első bekezdést ugorják át. Nem hosszú, megvárom. Jó, akkor most leírhatom: ha esetleg a Kedves Olvasó belebotlott volna A víz érintése előzetesébe, gyorsan felejtse is el: minden egyezés a Hellboy világával csak és kizárólag a trailer vágóinak szándékos félrevezetése. Egyfelől megértem: amióta kiderült, hogy harmadik részt nem rendez Guillermo del Toro, könnyű azt gondolni, hogy egyfajta vigaszdíjként készítette ezt a filmet – erről szó sincs. A víz érintése ugyanis egy tündérmese, még akkor is, ha tündérmesék ritkán játszódnak a hatvanas évek elején, titkos kormányzati laboratóriumokban.

Tündérmese akkor is, amikor a gyönyörű díszletek – mint Elisa és Giles egymás melletti lakása a mozi felett –, illetve a hatvanas évek eleji esztétika felsőbb, talán nem is létezett szféráiból érkezett autók, ruhák és frizurák mellett nem feledkezik meg a kor valódi problémáiról, attitűdjeiről és a lassan kivirágzó, többrevágyást szorgalmazó fogyasztói társadalmáról. És még ebből az elvágyott hatvanas évekből is korábbra vágynak mind a ketten: a szexualitása miatt a társadalom peremére kerülő tehetséges reklámfestő Giles (Richard Jenkins) és a nagyon titkos kormánylaboratóriumban éjszakai takarító Elisa (Sally Hawkins). Kivétel nélkül minden karakter vágyódik valahová máshova, legyen az egy másik kor vagy egyszerűen az otthonuk, amelyet vagy elhagytak vagy soha nem is ismertek.

Sally Hawkins zseniális. Gondoltam leírom, bár mindenki biztos tudja már, de nem lehet elégszer. Egyetlen hang nélkül, csak gesztusokkal, mozdulattal. Az első kockától az utolsóig, és nem is fontos tudni, kiféle vagy mi történt vele – csak az számít, hogy mit tesz. Alig kapunk háttértörténetet hozzá, de nem is kell, mert mindannyian tudjuk, ki ő, még akkor is, ha körülötte szinte senki. Egy világban, ahol minden sípol-kelepel-beszél, ahol annyira fontos a verbalitás – egyedül van. Majdnem annyira, mint szomszédja, aki ugyanúgy éjjel él, mint ő.

Richard Jenkins zseniális. Gondoltam leírom, mert tipikusan az a színész, akinek az arca ismerős, láttuk már sok helyen, de a neve valahogy nem ragadt meg. Tipikusan az az idősödő férfi, aki alól észrevétlenül kiosont az élet, mert a hatvanas évek hirdetési iparának már nem festőkre, hanem fotográfusokra van szüksége, legyenek a képek bármennyire gyönyörűek. És hiába a kopaszodást így-úgy rejtő paróka, boldog nem lehet, mert… mindannyian tudjuk, mit gondoltak akkoriban a homoszexualitásról.

Michael Shannon zseniális. Gondoltam leírom, pedig aki látta Friedkin Bogárűzőjét vagy Werner Herzog Mit tettél, fiam?-ját, az egészen pontosan tudja, hogy milyen félelmetes még akkor is, ha a nézőtértől időben és térben is messze van. És kiszámíthatatlan, tántoríthatatlan, és ugyanúgy vágyik a boldogságra, mint bármelyikünk – csak ami őt boldoggá teszi, a győzelem, a teljesített kötelesség, illetve az ezekért cserébe járó státusz és elismertség elég gyakran, ha nem mindig, ellenfeleken vagy feláldozható, eldobható embereken keresztül elérhető. És ez a tántoríthatatlanság teszi őt félelmetessé, még akkor is ha éppen elrohad a két visszavart ujja.

Doug Jones zseniális. Gondoltam leírom, pedig csak utólag raktam össze, hogy ő a “viziszörny”, de még a több réteg, egyébként gyönyörűen formált latex alatt is felismerhetőek a vonásai, és minden CGI segítség mellett valódi, hús-vér kreatúra valahol pont egy állat és egy emberhez fogható intelligens lény között.

Folytathatnám a sort hasonló stílusban, de kivétel nélkül mindenki más is zseniális, kezdve Octavia Spencerrel, a cserfes kolléganővel, akinek hűsége a kritikus pillanatokban is a helyén van, de nem pusztán a cselekményt gördíti előre: ő is inog, kételkedik, van saját élete, egzisztenciája amit féltenie kell. Michael Stuhlbarg, a tudós akinek titka van, és aki a lény életben maradása érdekében képes elárulni azt, ami a legkedvesebb neki. David Hewlett, a tipikus laboratóriumi kisegér szinte felismerhetetlen bajusszal (rá a Csillagkapu: Atlantisz Dr. Rodney McKayeként emlékezhetnek a rajongók), vagy Nigel Bennett, aki pedig a KGB telepített főnökeként bonyolítja a szálakat.

A víz érintése tündérmese még akkor is, amikor a karakterek legintimebb pillanataiba enged bepillantani – persze ezt nem valami vojőrisztikus módon, de szemérmetlenül. Tündérmese marad akkor is, amikor az igazán véres dolgok történnek, és tündérmese marad akkor is, amikor hidegháborús kémtörténetbe vagy az űrverseny eddig titkolt retrofuturisztikus sci-fi-jébe vált. Mindez akár lehetne zavaró is, de minden látszólag kilógó eleme ellenére egységes egészet alkot, a maga vicces, drámai, véres és romantikus módján. És elnézve azt a nehézséget, ahogyan megpróbálom valahogy egy egyszerű, ismert filmes műfaji kategóriába gyömöszölni, nem győzöm csodálni, hogy valaki pénzt adott erre a nehezen eladható valamire, ami nem szuperhősös, tizenketteskarikás vagy véresen káromkodós tinédzserbizsergető. A víz érintése olyan film, amely a mai iparági hangulatban elképzelhetetlen: egy szép nagy alkotói tündérmese. Örülök, hogy elkészült.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!