Szárnyas fejvadász - A replikáns magányossága

Vangelis meditatív szintetizátorszólamait panaszos szaxofon kíséri, ahogy Deckard egy pohár itallal a kezében támaszkodik a lakása erkélyén. Mögötte feketén, brutalistán, esősen nyúlnak a távolba a személytelen, zsúfolt épülettömbök: a jövő színtelen Los Angeles-e, az emberiség földi purgatóriuma, a valódi érzésektől és értékes kapcsolatoktól rég megfosztott árnyékváros. Elveszett ember egy elveszett világban. (A cikk a 2007-es “végső vágás” alapján íródott.)

A Szárnyas fejvadász nem csak mai szemmel tűnik szinte képtelenül „kicsi” filmnek, már ami a tétjeit illeti. Két Star Wars között, egy Indiana Jones és egy Cápa után, az E.T. évében, Új-Hollywood első nagy blockbusterrohamában készült, és a világ, egy város, egy háború vagy legalább egy kis tengerpartnyi ember élete helyett pusztán egy magányos hekus egzisztenciája és négy mesterséges teremtmény néhány potenciális extra éve csüng benne hajszálon. Ráadásul kis túlzással alig van bármi cselekménye. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a valaha készült egyik legintimebb sci-fi.

A képi világ is ezt az intimitást húzza alá: az operaszerűen grandiózus nyitány után (amelyet ráadásul rögtön ellenpontoz egy szemről készült szuperközeli) alig látunk nagy totálképet, a kamera látószögét sokszor egyetlen karakter tölti ki, ha pedig mégsem (mint az utcai jelenetekben), a főhős a tengerként hullámzó emberi testek közepette éppúgy reménytelenül és tökéletesen egyedül van, mint azon a vigasztalan erkélyen. A tömeggel nemhogy nem jár együtt a közösséghez tartozás érzése, inkább csak felerősíti a totális kiüresedettséget.

A legritkább esetben fordul elő, hogy két karakter a személytelen, individuumromboló forgatag nélkül, együtt van jelen a kamera előtt – mint amikor Deckard és Rachel közel kerülnek egymáshoz előbbi lakásán, és az intimszféra már attól beszakad, hogy nem választják el őket vágások. Ahogy Deckard agresszív szenvedéllyel nekiesik a nőnek, abban benne van minden kétségbeesés, hogy végre történjen valami igazi, hogy végre kilépjen annak az életnek csúfolt vegetálásból, amelyben talán már maga sem emlékszik, mióta dagonyázik. A két replikáns, Roy és Pris is ugyanezzel a mohósággal forrnak össze a teljesebb emberi létezés utáni hadjáratuk szünetében, őket is ugyanaz a kétségbeesés hajtja – megélni valamit, tartozni valakihez. És ez csak az egyik markáns pontja az ember és az általa teremtett replikánsok („emberibbek az embernél”, hirdeti a gyártó Tyrell megavállalat szlogenje) közti zavarba ejtő hasonlóságoknak.

Bár a film, tartva magát bensőséges természetéhez, nem szöszmötöl még csak minimális világmagyarázattal sem, az pusztán a cselekmény megkapó képekkel ábrázolt közegéből is nyilvánvaló, hogy az emberiség vakvágányra futott. Az utcákon konzervheringként rothadó nyomorultak feje fölött neonreklámok hirdetik az űr feketeségének jobb és élhetőbb világait, mintegy állandó emlékeztetőként arra, hogy ez az itteni már az utolsókat rúgja. Az emberek nem annyira élnek, mint inkább csak léteznek, és sok szempontból gépiesebbek, mint a replikánsok: robotként végzik a dolgukat, érzelmeik lomha beletörődéssé satnyultak, gondolataik megakadtak a napi rutin szintjén. Deckard egyetlen motivációja az új munka (négy replikáns levadászása) elvégzésére, hogy ne süllyedjen az arctalan masszaként hömpölygő jelentéktelen „kisemberek” közé. És ez az egzisztenciális félelem könnyedén felülírja megbízásának esetleges morális szempontjait is.

Míg az emberiség mindenféle eszmei és intellektuális fejlődés reménye híján stagnál, esetleg, mint Deckard, dicstelen hentesmunkát végez, a replikánsok ön- és céltudatosan keresik a választ az élet ősi kérdéseire, minden erejükkel többé és jobbá akarnak válni. Vagyis a film dehumanizálja az embert, és humanizálja annak teremtményét. „Emberibbek az embernél” – a Tyrell blaszfémikus szlogenje a játékidő múlásával mindinkább alapigazsággá nemesül.

Az emberiség satnyulása és a replikánsok útkeresése elkerülhetetlen konfliktushoz vezet: a teremtmény ki máshoz forduljon segítségért, ha nem a teremtőjéhez, az istenéhez? Roy és társai Tyrellhez járulnak válaszokért, aki azonban képtelen megmenteni őket, és a replikánsoknak rá kell ébredniük, hogy teremtőjük, az ember nem isten – nincs többé befolyása a teremtményeire, nincs többé hatalma felettük. Lehet, hogy a minőségi különbség csak illúzió, hogy a replikánsok csak azért képesek fejlődésre, mert nekik még van hová fejlődniük, míg az ember már elérte a zenitjét? És ha ez így van: akkor előbb-utóbb ugyanez a sors vár a replikánsokra is?

Mire mennek azzal, hogy bizonyos szempontból „istenük” fölé emelkednek, ha így is, úgy is korai halál a jussuk? Immár teljes mértékben önmaguk urai, ugyanakkor éppúgy korlátok közé zártak, mint a teremtőik – vagyis csak annyit tehetnek, hogy kihozzák a legtöbbet abból, ami megadatott nekik, hogy célt és értelmet keresnek kurta létezésüknek. Hogy önmaguk istenévé válnak.

Roy pontosan így tesz a fináléban. A közte és Deckard közti macska-egér játék a replikáns önzetlen, mélységesen emberi döntésével ér véget: nem egyszerűen nem öli meg Deckardot, egyenesen megmenti. Mert ahogy szembenéz a saját, elkerülhetetlen halálával, megtanulja értékelni az életet. És ezzel (egy lerobbant-lerohadt, üres épület tetején, az emberi tudás, teljesítmény és ambíció szomorú sírboltjának omladozó csúcsán – micsoda gyönyörű, költői metafora) végképp túllép a teremtőin. Emberibbé válik az embernél.

Innen nézve az embernek végképp leáldozott. Nem feltétlenül fizikai valójában – itt nincs Skynet, hogy erővel és atomesővel pusztítsa –, hanem morálisan: ha a gép humánusabb nála, ha jobban érti az életet és az emberi értékeket, holmi biológiai trivialitás kevés lesz a status quo, az alá-fölérendeltség megőrzéséhez. Totális egzisztenciális rémálom: az ellenség nem fegyverrel és brutalitással kerekedik fölébünk, hanem azzal, hogy túlnő rajtunk, hogy jobb önmagunkká válik, mint mi magunk.

Ugyanakkor, ha elfogadjuk, hogy ember és replikáns ugyanazon stagnálás felé tart, hogy legbelül ugyanazok a vágyak és félelmek hajtják őket, és akár anyától és apától, akár mérnöktől származnak, mind az emberi létezés következményeit nyögik, akkor akár egyenlőségjelet is tehetünk közéjük – ez az egyenlőségjel pedig teljességgel lényegtelenné teszi a régóta csócsált kérdést, hogy Deckard ember vagy replikáns. Ha egy replikáns felülemelkedhet önmagán, akkor erre egy ember is képes lehet, vagyis akár így, akár úgy, talán van még remény. És talán nem is annyira hamis és elérhetetlen, mint az a sötét utcák fölött, bőven karnyújtásnyi távolságon túl lebegő, jobb világot kínáló neonreklám. És talán a záróképen csukódó liftajtó sem feltétlenül a véget jelzi. Mert még ha Gaff szavai igazak is („Too bad she won’t live. But then again, who does?”), nem az élet években mért mennyisége számít. Hanem a minősége.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;