A Texasi láncfűrészes mészárlás és a Halloween hőseiért még
nagyjából lehetett aggódni. Egyszerű, hétköznapi fiatalok voltak, akik
szembekerültek egy náluk nagyobb, rettenetes erővel, vagyis számíthattak a
szimpátiánkra. Aztán, ahogy a slasher a nyolcvanas évek biztos pénzt hozó
horrorszenzációjává válva óhatatlanul skalpig gázolt a folytatások és utánzások
mocsarába, valami megváltozott. A dömping megindulásával a készítők egyre véresebb,
válogatott halálnemekkel igyekeztek a seggén tartani a nézőt – elvégre a horror
hatáskeltő elemei közül a gore-t a legegyszerűbb reprodukálni, a
történetmeséléssel és a suspense-zel csak a macera van. Úgyhogy a néző
álláspontja végül megváltozott: már nem azért nézte a slashert, hogy
megkönnyebbülten felsóhajtson, amikor a lengén öltözött tinilány megmenekül a
maszkos gyilkos elől, hanem azért, hogy bűnös élvezettel figyelje, ahogy
vére-húsa felkenődik a késre, baltára, machetére. Mindennapi ártalmatlan
gőzkieresztő perverziónkat add meg nekünk, uram.
Ehhez persze nem ártott, ha az áldozatok csakis piálásnak,
szemétkedésnek és kúrásnak élő arrogáns, gyökér, irritáló tinitahók voltak,
akiknek a néző nemhogy nem drukkolt: kifejezetten elvárta a halálukat (ez a
gondolkodásmód valószínűleg Mario Bava proto-slasherében, a Vér öblében
gyökeredzik, ahol kivétel nélkül mindenki irtózatos nagy gennyláda). Ismerkedjetek
hát meg a Boldog halálnapot! Tree-jével, aki tökéletesen megfelel a fenti
követelményeknek: úgynevezett hülyepicsa, akinek húsz perc utáni halála
nagyjából annyi sajnálkozást vált ki az emberből, mint a Péntek 13
harmincegyedik részének félmeztelenül machetére hányt ikszipszilonja, aki olyan
fontos és kidolgozott karakter, hogy a stáblistán „machetéra hányt félmeztelen
lányként” szerepel. Csakhogy: Tree napja a halála után kezdődik elölről. Este a
babamaszkos gyilkos ismét megöli őt. Aztán a napja megint kezdődik elölről…
érted, hová tart a dolog. Isten Freddy hozott az Idétlen időkig
slasherverziójában.
A Boldog halálnapot! műfaja szerint horrorvígjáték, és bár helyenként valóban izgalmas is meg humoros is (addig nem mennék, hogy akár csak pillanatig félelmetes), az igazi ereje nem ebben áll. Egyébként is: az, hogy Tree-nek elvileg végtelen számú lehetősége van megmentenie magát, hiszen minden kudarccal újraindul élete utolsó napja, gyorsan kiöli a feszültséget a film középső harmadából, és a komikum talán épp azért kellett bele, hogy addig is legyen más pufogtatni való petárda (az elmaradhatatlan próbálkozás-halál-próbálkozás-halál montázs pedig tényleg roppant szórakoztató).
A Boldog halálnapot! egyfajta posztmodern slasher, amelynek küldetése, hogy másfél órás játékideje alatt a nulláról, vagyis a néző gátlástalan örömére leölhető hülyepicsából építse újra a szimpatikus főhősnő alakját. Tree (Jessica Roth kifejezetten élvezetes és érzékeny alakításában) minden átélt nappal és halállal kicsit élesebb és kritikusabb szemmel néz önmagára – lévén időhurokba ragadt, szó szerint kénytelen megállni, és számot vetni az életével, az embertársai iránti viselkedésével, az apjával való kapcsolatával. Scott Lodbell forgatókönyvíró (aki amúgy – főleg marveles –képregényíró, de dögöljek meg, ha valaha bármi ehhez hasonlóan átgondolt és okos sztorit letett az asztalra) és Christopher Landon rendező szerencsére nem a semmiből varázsolják oda Tree jellemfejlődését, a folyamatot seggfejességének múltba nyúló okainál kezdik, vagyis elérik, hogy ténylegesen megértsük a karakterét annak negatív aspektusaival együtt.
Tree így végül legitim hősnővé válik, aki keményen megdolgozik a szimpátiánkért, és nem is csak a szó szerinti vérével és verejtékével, ahogy a slasherszereplők általában – a horror és a karakterdráma itt szinte példátlan hatékonysággal jár kéz a kézben. Amikor pedig elérkezik a finálé, a filmnek még van ideje és töke egész frappánsan eljátszadozni a gyilkos személyének kilétével, illetve a tettei mögött álló motivációval.
A Boldog halálnapot! persze lehetne félelmetesebb és viccesebb (meg jóóóval véresebb is), viszont a koncepciójában rejlő lehetőségeket maradéktalanul kihasználja. A slashereknek mindig is megvolt az a furcsa tulajdonságuk, hogy egyszerre lehetett érvelni a szexizmusuk és a feminizmusuk mellett – hisz egyrészről a lengén öltözött eye candyk egyetlen funkciója a véres elhalálozás volt, másrészt az erejéről, szívósságáról és függetlenségéről tanúbizonyságot tévő final girl nem csak túlélte rátermettebbnek gondolt férfitársait, de általában magával a gyilkossal is végzett. A Boldog halálnapot! ezt az ellentmondást egy alapvető, a slasherekben mégis ritkán használt narratív eszközzel oldja fel: a jellemfejődéssel. Ügyes!
A filmet a Sitges Film Festivalon láttuk. Hazai mozipremier: november 16.