Szerző: Szeges István
Igazság szerint két komoly faktor már azelőtt eldönti, hogy szeretni fogod-e a WWE 2k18-at, hogy először elindítanád. Ha játszottál az utóbbi évek WWE játékaival, többé-kevésbé tisztában vagy azzal, hogy mi vár: egy küzdősportnak beállított akrobatikus performaszművészet hamis szimulációja, hiszen hogyan is lehetne bunyószinten szimulálni azt, ami eleve nem bunyó?
Szóval ezekkel a 2k-sorozatból kikerülő wrestling-játékokkal már élből nem stimmel valami, főleg, hogy olyan erővel szeretnének hótkomoly szimuláció lenni, hogy az a játékélmény rovására megy. A másik faktor meg szimplán az, hogy pankráció-rajongó vagy-e? Én fanatikus vagyok, imádom a Vince McMahon által “sportszórakoztatásként” elkeresztelt cirkusz játékos hamisságát, történelmét, sztárjait.
A késő kilencvenes-kora kétezres évek pankrációs játékai betonszórakoztatóak voltak: hozták az árkád bunyós játékok könnyen elsajátítható, de mesteri szintre csak sok-sok gyakorlással felfejleszthető irányítási sémáját, amely a csiricsáré körítéssel meg a sztárok nagypofájú promóival nyakon öntve őrületesen szórakoztató egésszé álltak össze.
A kétezres évek első évtizedének vége felé azonban a THQ-nál úgy döntöttek, hogy na most mi hirtelen átváltunk szurokkomolyba, és a korábbi, élvezetes irányítás helyett egy nehezen megtanulhatót, végzetesen túlbonyolítottat illesztünk bele egy olyan játékba, amelyben igazából szuperhősök csapnak össze - és a kulisszák mögött a sárga földig lehordják azt, aki bármilyen sérülést okoz a másiknak.
A THQ-tól 2013-ban a 2k Sports vette át a sorozatot - a rajongók pedig elkezdtek reménykedni abban, hogy a sorozat átalakul, végre élvezhető lesz. Ez eddig elmaradt. A WWE-játékok gerincét továbbra is a 2k-s pankrációjátékok körítése alkotja, az a kismillió részlet, tulajdonság és egyedi jellemző, amely a pankrátoroknak, illetve az általuk alakított karaktereknek sajátja - ahogy mondtam, az egész egy performansz. Legyen minél nagyobb a választható pankrátorok száma! Lehessen komplex promókat összerakni! (A promó a két meccs között felvett rövid vignette, amikor a pankrátor ellenfelét fenyegeti, vagy a közönségnek beszél.) Mindez szép és jó, csak épp az a baj, hogy maguk a meccsek, a verekedési mechanizmusok olyannyira nehézkesek, bajosan megtanulhatóak, használhatóak, vagy ahogy fentebb írtam, feleslegesen komplexek, hogy hacsak valaki nem mazochista, nem fogja élvezni őket.
A 2k-pankrátorjátékok rákfenéje továbbra is a reversal rendszer, ami abból áll, hogy az ellenfél fogásait akár akkor, amikor indítja őket, vagy akkor, amikor már alkalmazza őket rajtad, megfordíthatod, ha az R2-t (Ps4-en teszteltük a játékot) a megfelelő pillanatban nyomod meg. CSAKHOGY. A 2kGames dizájnerei mintha direkt ki akarnának cseszni a felhasználóval: az R2-t csak akkor nyomhatod meg, mikor egy tizedmásodpercre felvillan a képernyőn a gomb neve - ha pillanatnyit késel, vagy korábban nyomod meg, semmi esélyed az események menetének megfordítására. Ráadásul elég komoly a lag a játékban, úgyhogy még ha pont akkor nyomod is le az R2-t, amikor kell, esélyed van rá, hogy a játék rosszkor vagy egyáltalán nem reagál rá. Tragikus, hogy ezen az egyetlen mechanizmuson meccsek dőlnek el, hiszen ha négyszer-ötször elszúrod a reversalt - és sokkal többször fogod -, neked annyi.
A rajongók évek óta könyörögnek, hogy a 2kGames szüntesse meg a reversal rendszert, vagy változtasson rajta, mindhiába. Mivel sem blokkolni nem lehet a játékban, sem az állóképességnek nincs különösebb jelentősége, a reversal rendszeren múlik szinte minden - és mivel jelen formájában ez szinte használhatatlan, a játékélményt a csatornába rugdossa.
A 2k pankrációs játékok sosem a grafikai megvalósításukról voltak híresek (igazság szerint nem is tudom, volt-e valaha olyan apsektusuk, amelyre büszkék lehettek volna). Idén a készítők bevetettek pár shadert meg változtattak a világítási sémákon, hogy pankrátoraink ne mint a mélyhűtőből előkerülő keszeg nézzenek ki, és valóban, a karaktermodellek kezdenek emberformát ölteni. Egész addig, amíg a játékban rejtező bugok erdeje elő nem mászik: az uccsó pár napban láttam magába omló Kurt Angle-t, epilepsziás John Cenát, egy edzőt, akinek a fogsora kifordult (nem a bunyótól), meg olyan női pankrátorokat akiknek a csípője fél méterre volt a lábuktól.
Az aláfestő zenéket egy skizofrén válogathatta össze, mert ide nem illő műfajok és témák pszichotikus lendülettel keverednek bennük. A kommentárnak gyakran az égvilágon semmi köze nincs a meccshez, és ha mégis van, a WWE-re mostanában jellemző stílusú: dögunalmas. Kösz, Vince.
És ha már a WWE atyaúristenéről van szó: a Universe játékmód lehetőséget ad arra, hogy kiélhessük azzal kapcsolatos örök álmunkat, hogy Vince McMahon, vagy egy hozzá hasonló promóter bőrébe bújjunk. Ez az egyéb sportjátékokból ismert GM módok itteni változata. Viszont lehetetlen a meccsek végeredményét befolyásolnunk, ami a köztudottan előre eldöntött végkimenetelre építő pankráció lényege! Így az egésznek abszolút semmi értelme. Agyrém. Ráadásul a Universe mód a biznisz gazdasági részével senkit sem akar fárasztani, ergo semmiféle következménye nincs a döntéseidnek.
Kicsit olyan érzésem van, hogy a 2kGames magasról tojik a rajongókra, “megveszik úgyis” felkiáltással. Igen, a grafika picit jobb, mint korábban, de a némileg kipolírozott külső alatt minden ugyanolyan roncs maradt. Szétröhögtem magam, mikor elindítottam a MyCareer módot, nagy nehezen összeraktam magamnak egy saját karaktert (a karakterkreáló a lehető legérdektelenebb tulajdonságokra összpontosít, őrületes precizitással), és bementem az edzőterembe. Ott egy olyan faszi fogadott, akinek beszéd közben elláttam a leghátsó fogáig, mert úgy beszélt, hogy hatalmasra tátotta a száját (=elnagyolt, rosszul animált karaktermodell), majd beszálltam a ringbe egy bemelegítő bunyóra. Három percig SEMMIT sem csináltam, hagytam, hogy hülyére verjenek. Meccs után az edző gratulált nekem, agyba-főbe dicsért. “Látszik, hogy semmit sem felejtettél!”
Pedig szeretnék.