Az Igazság Ligája – Pislákoló remény

Nem is tudom, hol kezdjem. A DC közvetlenül a forgatás előtt döntött úgy, hogy változtat a taktikáján, vagyis kicsit vidámabbá, színesebbé és élettel telibbé teszi a filmjeit (mintha ugyan a sötét hangvétel lett volna a bajuk, nem a szar forgatókönyv), ami nyilván teljesen szembement a rendező, Zack Snyder nagyvonalúan koncepciónak nevezett szürkés-kékes-szuytkos, nyögvenyelős komolykodásával. A forgatás alatt aztán ennek megfelelően behívták Joss Whedont, hogy pofozza kicsit át, urambocsá, defibrillálja a forgatókönyvet. Később Snyder egy családi tragédia miatt (öngyilkos lett az egyik lánya) kiszállt a filmből, amelyet így Whedon fejezett be; de nem csak befejezte, hanem tetemes mennyiségű anyagot is után- és újraforgatott hozzá, minek köszönhetően az Igazság Ligája költségvetése 300 milliósra dagadt (ezzel pedig a valaha készült egyik legdrágább produkció). És bár ez már hivatalosan meg nem erősített pletyka, elvileg a film csak azért két órás az eredetileg megszellőztetett közel három helyett, mert a Warner fejese ukázba adta a drasztikus kurtítást, hogy többször játszhassák a mozik, és így több pénzt termelhessen.

Ilyen kaotikus körülmények között, ilyen halmozottan hátrányos helyzetből indulva nem az a csoda, hogy az Igazság Ligája nem túl jó. Az a csoda, hogy megüt egy erősen közepes szintet, és nem kész katasztrófa.

A sztorival nem vesződnék sokat, nincs is mit: Superman halott, pedig nagy szükség lenne rá, mert jön egy csúnyarossz bácsi az űrből, hogy elpusztítása a világot – így aztán Batman nekiáll összetoborozni egy szuperhős-csapatot, hogy szétrúgják a seggét. Szó szerint ennyi az egész. De ez persze nem baj, a Bosszúállók is csak ennyi. Meg úgy általában öt szuperhősfilmből négy. Szóval legyen. Kivéve persze, hogy mindaz a grandiózus szuperhősös világmentés, ami 6-7 éve még egészen jól működött, egy sor Bosszúállók, X-Men: Apokalipszis és Acélember után már egyre kevésbé. Abban nem hiszek, hogy a szuperhősökre, vagy ha már itt tartunk, bármilyen stílusra, zsánerre önmagában rá lehet unni – egy-egy válfajára, így pl. a szuperhősös pusztításpornóra viszont annál inkább. Túl kéne ezen lépni lassan, gyerekek. Vagy legalább variálni, színezni, kiforgatni kéne, játszadozni vele, az Igazság Ligája viszont csak böhömnagy, elkoptatott sablonok sorozata, amely a könnyedebb hangvétel és (a nem mindig működő) poénkodás mellett a nagy Marvel-átkot (jelentéktelen, félelmetesen semmitmondó főgonosz) is készséggel átvette a konkurenciától.

Többé-kevésbé mégis szórakoztató. El nem tudom képzelni, hogyan működött volna két és fél vagy három órában (valószínűleg sehogy), de ez a gazdaságos két órás játékidő kifejezetten jót tett neki. Mert bár lehet, hogy a cselekménye primitív, egyben nyílegyenes, letisztult és sallangoktól mentes is. Nincs túlizmozva, túlzsúfolva, nem kapkod össze-vissza (rád nézek, Ultron kora), nem követik egymást égbekiáltó vadbaromságok (rád nézek, Batman V Superman), szépen, egyenletes tempóban gördül előre, és mindig világos, hol vagyunk, mi történik, ki mit akar éppen. (Hogy már ez a forgatókönyvírói egyszeregy is elég egy félboldogsághoz, az mondjuk inkább az elődöket minősíti, de ebbe most ne menjünk bele.) Ráadásul az utómunkálatok során sikerült úgy összeollózni a filmet, hogy nehéz megmondani, hol ér véget Snyder, és hol kezdődik Whedon. Persze van nagyon sok egyértelmű vizuális, dialógus- és karaktermozzanat, ami határozottan köthető egyikhez vagy másikhoz, de összességében nagyjából egységes hangvételűre kalapálták ki a végeredményt – nem mentek el túlzottan se az acélemberes komorság, se a marveles jópofizás irányába, márpedig ez a középút, mint már a Wonder Womannél is kiderült, pont jól áll ennek a világnak.

A film legjobb része a karakterdinamika (ami viszont nyilván Whedon asztala). Az új jövevények jellemének, háttértörténetek kibontására ugyan nincs idő, de azért szépen és markánsan leosztják a lapjaikat: Aquaman az ügyeletes badass, Cyborg a szomorú múltú, kételyektől gyötört, vonakodó hős, Flash pedig a hiperlelkes, kissé esetlen, de szeretni való komikus mellékzönge (a DCU Pókembere). Wonder Woman ezúttal is remek, de a legjobban annak örültem, hogy a DC triumvirátusának másik két tagját sikerült helyrepofozni a katasztrofális előzmények után: Superman végre nem csak egy fintorgó búvalbaszottság, Batman meg végre nem csak egy tahó verőember. Most először működik annak illúziója is, hogy nem erőszakos, idióta forgatókönyvírói kéz taszigálja őket rongybabaként, hanem a jellemük, a humanitásuk mozgatja, motiválja őket; hogy azért teszik, amit tesznek, mert tényleg küldetésük van, és a szívüket-lelküket beleadják az ártatlanok és úgy általában, az emberiség megmentésébe. Az más kérdés, hogy Cavill és Affleck is egészen látványosan unják már a banánt (a csapat többi tagja viszont Gadottól Fischeren és Momoán át Millerig egészen szépen helytáll).

Ezek a karakterek tényleg egy olyan csapatot alkotnak, amelynek az összeszokási rituáléit az összes vitával, tanakodással és viccelődéssel együtt öröm nézni. Ha pedig a főgonosznak nincs is súlya, Superman hiányának és újbóli felbukkanásának szerencsére igen (megjegyzem, a BVS utolsó jelenetének – Clark koporsóján megemelkednek a földdarabok – visszatekintve az égegyadta világon semmi értelme, ami csak azt mutatja, hogy anno fingjuk sem volt, hogyan fogják visszahozni az Acélembert).

A kérdés már csak az, hogy elegendő dicséret-e egy filmnek, hogy az előjelekből kiindulva sokkal rosszabbnak kellene lennie. És nyilván nem. A DC-nek ellenben bőven elég dicséret, hogy ha messze nem is rengették meg a világot, a Wonder Woman után tettek egy újabb lépést a jó irányba.  És ezt azért mégiscsak jó látni.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;