Barbarella: Bolygóközi nimfa

Nem volt abban semmi különös már 1962-ben sem, hogy egy sci-fi dögös nőalakja kis túlzással fűnek-fának ajánlgatja fel az idomait kitörő lelkesedéssel – nagyjából minden csaj így tett a filmekben, könyvekben és képregényekben, amióta csak a ponyva a XX. század elején igazán lendületet vett. Az viszont nagyon is különös volt, hogy Barbarella nem holmi mellékes, sétáló dekorációként kínálta oda magát a széles vállú, vastag állkapcsú, kemény arcélű, rettenthetetlen férfihősnek, hogy aztán az hol megmentse, hol megölelje őt. Nem, Barbarella a saját történetének abszolút hőseként kalandozott és paráználkodott a galaxisban, a férfiak pedig úgy jöttek-mentek mellette, mint a Flash Gordon-féle űrvagányok mellett a szőke macák.

Az ember azt hinné, mi sem természetesebb annál, hogy miközben az óceán túloldalán épp csak dübörögni kezdett a szexuális forradalom, a sztereotip vélekedés szerint buja franciák már lenge öltözetű, a nemiségükkel tudatosan, szabadon, mindenféle szégyenérzet nélkül élő nők pikáns fantasztikus történeteivel izgatták a nagyérdeműt. Valójában azonban Franciaország jóval korábban ugrott fejest a második világháború utáni kulturális paranoia mocsarába, mint az USA – már 1949-től szigorúan szabályozták, miféle tartalmak hogyan jelenhetnek meg a képregényekben (a cenzúra mögött egyébként egy történelmileg nem túl gyakori katolikus-kommunista szövetség állt).

A Barbarella eredetileg folytatásos comic stripként jelent meg a V Magazine-ban, de akkor irányult rá igazán nagy figyelem, amikor 1964-ben egyetlen kötetben kiadták az első teljes sztoriját (ez jelent most meg végre valahára magyarul). A cenzúrabizottság (Commission de surveillance) természetesen felnőtteknek szóló műnek minősítette az erotikus tartalma miatt, ezért nem lehetett kitenni a polcokra – azonban, köszönhetően részben a lelkes kritikáknak, mégis híre ment, és végül nagyjából 200 ezer példány fogyott belőle (ezután indult világhódító útjára, és jutott el például Amerikába is, ahol Jane Fonda végül, khm, magáévá is tette a karaktert). Ezzel pedig a Barbarella lett a felnőtt francia képregények előőrse, annak egyik első komoly bizonyítéka, hogy a piacon nem feltétlenül csak Tintinek és Asterixek képesek iszonyatos mennyiségű vásárlót magukhoz vonzani.

A Barbarella első kötete ízig-vérig planetary romance, egy epizodikus szerkezetű, vad és furcsa ötletekkel teli sci-fi csörte, amelyben a tudatos világépítésnél, a bármiféle szabályszerűségek felállításánál sokkal fontosabb a laza, dramaturgiai és stilisztikai határok nélküli kalandozás (az író-rajzoló Jean-Claude Forestet bevallottan nem kicsit inspirálták az amerikai ponyva-sci-fik). Vagyis: a főhősnő lezuhan egy bizarr népekkel, helyekkel és szokásokkal teli, Lythion nevű bolygóra, ahol aztán egyik bajból keveredik a másikba. Zsarnokok, szörnyetegek, mutánsok, gazemberek és egzotikus állatok között navigálva igyekszik menteni hibátlan bőrét, és ha kell, kiállni az elnyomottak mellett, és igazságot tenni az igazságtalanságban. Amiből egészen véletlenül akad bőven.

Nyilván nem meglepő, hogy cenzorok pufogása ide vagy oda, mai szemmel a Barbarella semennyire nem botrányos és tabudöngető. Igen, Forest viszonylag gyakran ábrázolja a hősnőt ruhátlanul, mi több, ha épp nincs se ember, se állat, se tüskés bokor, ami megtépázza az öltözékét (általában azért akad), levetkőzik ő maga. De a képregény szexuális töltése ennek ellenére nem a meztelenségből fakad, hanem abból, hogy a címszereplő szemérmetlen – ám sosem alpári – nyíltsággal beszél a nemiségről, és bármikor szívesen veti magát a lepedők közé valakivel, legyen az illető férfi, földönkívüli vagy akár robot. Túl azon, hogy mindehhez nem egyszer erősen komikus, összekacsintós felhang is társul, fontos még, hogy mindig, minden, ami a testével történik, az ő saját, tudatos döntése, így legyen szó akár örömszerzésről, akár taktikai előny ravasz kicsikarásáról, sosem tűnik úgy, mintha a képregény tárgyiasítaná őt (és e téren még rengeteg mai mű is tanulhatna belőle).

Emellett Barbarella jószívűsége, tisztalelkűsége és állandó, szűnni nem akaró kíváncsisága a világ mindenféle dolgai és teremtményei iránt olyan ártatlansággal, éteriséggel és érzékenységgel ruházza fel őt, amely teljesen távol áll a ponyvairodalom hozzá hasonló, ám javíthatatlanul kőkemény, macsó férfi kalandoraitól.

Forest képi világa olyan, mint a történetmesélése: nem valami részletgazdag és kidolgozott, sőt, sokszor már-már vázlatszerű, az arcábrázolás pedig különösen nem az erőssége (Alex Raymond Flash Gordon-stripjeivel például kár is összevetni, minden szempontból messze elmarad tőlük), viszont van benne egyfajta légies könnyedség, afféle laza elegancia, amire jó ránézni. Egy egzotikus, idegen világhoz talán nem ez a legmegfelelőbb rajzstílus, ugyanakkor a vizuális narratíván, a jelenetek dinamikáján határozottan látszik a szakértelem. Akárcsak Barbarella karaktere, mindig oda irányítja a figyelmet, ahová kell, így könnyen és gyorsan olvasható. És hát mégiscsak ez az egyik ismertetőjele egy jó ponyvának.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;