Beszélgessünk az elvárásokról. Jó, tudom, mást sem csináltam az elmúlt nettó húsz évben, mint végeláthatatlan gondolatmenetekbe bonyolódtam lényegtelen dolgokról filmkritikaírás ürügyén. Kérem, maradjanak velem, ígérem lesz értelme.
Kényelmetlen beismerni, de a kortárs vidékről filmet forgató alkotók jellemzően időben és térben messze élnek. Ez a távolság pedig nem feltétlenül hasznos – a vidék Amerikája például tömegesen maradt távol a Logan Luckytól, pedig róluk és nekik készült, legalábbis elméletben mindenképpen.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Missouri államban játszódó Három óriásplakát Ebbing határában rendezője nem más, mint a Londonban született Martin McDonagh – akinek bemutatkozó filmje, a hazánkban is ismert-kedvelt, bár a forgalmazási címe miatt jól megszívatott Erőszakik –, akkor joggal érezhetjük magunkat egy pillanatra kényelmetlenül: vajon a messziről jött idegen teli szájjal röhögve felmondja-e az ismert kliséket a “flyover statesnek" gúnyolt államokról, mindezt klasszikus zenével ellenpontozva, hiszen európai rendező máshoz nemigen nyúlhat.
A másik fele az egyenletnek pedig maga McDonagh: a kiváló Erőszakik után következő A hét pszichopata és a si-cu talán túlságosan is önreflektív, a narratíva és a karakterek hiányosságait üres poénokkal és érdekes színészekkel elfedtetni akaró, kissé csalódást keltő második lemez lett. És ha a Három óriásplakát… színészgárdáját nézzük, nem lenne meglepő ha egy McDonaghizált Fargóra számítanánk.
Az ilyen és ehhez hasonló előképzetek miatt nekem az első másfél perc baljósan indult: a címbéli, de még üres és meglehetősen elhasznált póznák állnak az enyhén ködös út szélén, miközben egy megzenésített Thomas Moore költeményt hallgatunk. De ahogy Frances McDormand belép a történetbe, hirtelen minden a helyére kerül, és a film elkezd vinni magával.
Ha szigorúan vesszük, a cselekmény se nem bonyolult, se nem hosszú; leginkább Frances McDormand Mildredjét fogjuk figyelemmel követni, de ahogy a film halad előre egyre több szerepet kap Sam Rockwell Dixon közrendőre, ez a – mondhatni – tipikus vidéki tenyeres-talpas közrendőr, aki abszolút nem meggyőződésből, mint inkább megszokásból ruházza meg jellemzően afro-amerikai őrizeteseit, és aki a legkevésbé valószínű örököse Woody Harrelson kemény, de nem erőszakos Willoughby seriffjének. De ő sem marad meg csupán olcsó sztereotípiának, talán látens meleg, talán csak a környezete által kitermelt, nagyravágyó kegyetlen bunkó – a könyv hihetetlen empátiával fordul a kisközösség legkevésbé szerethető és legtöbb fájdalmat okozó tagjához is.
Ugyanígy Mildred sem “csupán” az eltökélt anya, akit elkeserít a hatóságok látszólagos tehetetlensége: frusztrálja a közösség összezárása a kedvelt elöljáró-figura előtt, a saját bűntudata és tántoríthatatlansága, amely kegyetlen dolgok megtételére készteti. Azt gondolhatnánk, a film legfontosabb kérdése a tettesek személye – de valójában csak annyira számít, mint az, hogy ki ölte meg Laura Palmert. Willoughby seriff sem gondatlan, de ahogy mint a valóságban, itt sincs mindent eldöntő bizonyíték, minden kétség felett álló gyanúsított. És ugyanígy nincs feddhetetlen rendőr, még akkor sem, ha kilencvenkilenc százalékig meg van győződve cselekedeteinek helyességéről. Elég egy pillantás a Zeljko Ivanek alakította ügyeletes tisztre, és látni az egy százaléknyi kétséget.
Együtt érzünk Mildreddel, de nem tudunk nem arra gondolni, hogy haragja és gyásza olyan embereknek okoz gyógyíthatatlan fájdalmat, akik tökéletesen és teljesen ártatlanok. Legyen az a seriff, a pap (Nick Searsy, akit szintén méltatlanul keveset foglalkoztatnak), James, “a kisváros törpéje” (Peter Dinklage) vagy éppen a saját fia. Ugyanakkor az erőszak már csak olyan, hogyha egyszer elkezdődik, nem lehet belőle kiszállni.
Igazi jóféle meglepetés a Három óriásplakát Ebbing határában: egy felnőtt, érzékeny és helyenként borzasztóan vicces film. Minden év végi toplistában ott a helye.