Platformok: Nintendo Switch.
Magyarországon elég sajátos a Nintendo helyzete, hiszen egy aránylag szűk rajongótáboron kívül gyanakvással vegyes megvetés övezi a kiotói céget, és mindent, amihez közük van. Elég csak megnyitni pár fórumot, esetleg elolvasni pár releváns cikk alatti hozzászólást, hogy kiderüljön, a Nintendo a nyolcvanas évek óta nem csinált semmi újat, minden csupa Mario és Zelda, esetleg nagy néha Metroid meg Kid Icarus vagy mifene, oszt jóccakát. És különben is, mindez hülyeség, gyerekjáték, a Mario meg főleg az.
Akik ezt hangoztathatják, akkor sem értik, hogy csak a Switchre ebben az évben kiadott három Mario játék (Mario Kart 8, Kingdom Battle és most az Odyssey) három tökéletesen eltérő zsánert képvisel, ha operát írok nekik erről. Magyarázhatom addig, amíg a légkör utolsó oxigénmolekuláját is elhasználom, hogy újrarajzolni a figurákat kevésbé nagy kunszt, mint komplett mechanikákat megalkotni, olyan megoldásokkal előrukkolni, amelyek aztán évekre, évtizedekre válnak vonalvezetővé az egész ipar számára – mindhiába. A Mario nálunk egy elég széles kör számára megragadt az óvodás hülyeség szintjén.
Holott a Super Mario sorozat a Nintendo fő műve, bizonyos értelemben a Zeldánál is fontosabb, egy olyan szürreális és öntérvényű világ, amely remek apropó, egyben szigorú keret a véresen komolyan vett kreatív ámokfutásokhoz. Jelentőségében csak Walt Disney rajzfilmjeihez fogható, amelyek a kor legprogresszívabb képzőművészeti irányzataiból gyúrtak népszerű mozgóképes terméket, egy olyan mágikus valamit, amit szavakkal nem lehet visszaadni. Hiszen hétköznapi nyelven csak ennyi mondható el: egy antropomorf egér hülyéskedik a gyöngyvásznon – és ez, amennyire lényegre törő, épp annyira semmitmondó. Ugyanígy a Mario summázata is ennyi: egy csőszerelő megment egy hercegnőt egy gonosz teknős izétől. És épp ezért könnyű lefitymálni az egészet, egy vállrándítással elintézni, pedig a kiábrándító szimplicitást példázó mondat saját maga cáfolata is egyben: a Mario sorozat ennél nyilvánvalóan sokkal több, és hogy ezt nem tudod elmondani, épp azt bizonyítja, hogy mennyire lefordíthatatlan, hogy a megértéséhez játszani kell vele, és nem beszélni róla. Ennél ékesebb bizonyíték pedig nem létezik egy médium teljes elfoglalására, eszköztárának parádés kihasználására.
Most, hogy ezen túl vagyunk, forduljunk értőn a legújabb felvonás, a Super Mario Odyssey felé! Ez a kaland ritka madár a piros sapkás, Sztálin-bajszos vízvezetékszerelő történetét feldolgozó sorozatban, hiszen a lelke mélyén amolyan nyitott világú, gyűjtögetős cím, amihez hasonló legutóbb a még Gamecubera 2002-ben kiadott Super Maro Sunshine volt. Azonban a Sunshine és az Odyssey közt van egy fontos különbség: ez utóbbi fenomenálisan jó.
A kiindulási alap rettenetesen egyszerű, mégis lázas zseniálitású következményekhez vezet. Bowser (a teknős izé) megint elrabolta Peach hercegnőt, Mario pedig meg akarja menteni. Hősünk mindennek érdekében szövetséget köt egy intelligens sapkával, aki alapból egy fehér cillinder egy pár Merkúr-szárnnyal az oldalán, de bármely ruházati kiegészítőnk alakját felveheti, legyen szó cowboy-kalapról vagy munkavédelmi sisakról. Akármennyire hasznos is ez a képesség a mindennapokban, Cappy (az intelligens kalap erre a beszélőnévre hallgat) fő trükkje, hogy ha hozzávágjuk valakihez, akkor Mario belebújik az adott lény bőrébe. Ez különben nagyon viccesen fest a gyakorlatban: a testrablást elszenvedő alany kis piros sapkát ölt, és hülye-bajszot növeszt, és ez pont annyira igaz egy gigantikus T-Rexre, mint egy tankra. Időnként ellenfeleink megpróbálnak védekezni a testrablás ellen, ami azt jelenti, hogy már eleve birtokolnak valamilyen tökfödőt, amelyet először le kell verni a fejükről (vagy lövegtornyukról), hogy megszállhassuk őket. Elmondhatatlan látvány a bukmékerek klasszikus ellenzőjét viselő ágyúgolyók, a Bullet Billek, ahogy a cilinderben magabiztosan masírozó tankok is.
Ez az egész eljárás mindössze egyetlen, ám annál fontosabb változást jelent a Mario univerzum eme aktuális szegletében: a továbbhaladásunkat eddig hátráltató lények és eszközök a továbbjutásunkat segítő lehetőségekké váltak. Megszállhatunk egy tűzgolyót, és keresztülsuhanhatunk az égető láván, goomba-tornyokat építhetünk, hogy elérjünk messzi magasságokba. Ha a Super Mario platformerek legkisebb egységeit klasszikusan akadálypályáknak gondoltuk, úgy most ezek – némileg tán patetikusan szólva – lehetőség-pályák lettek. Ennek megfelelően az Odyssey nevéhez illőn az utazásról szól, a megismerésről és a felhőtlen örömről.
Kisebb és nagyobb királyságokba látogatunk el, ahol egyrészt aranytallérok után kutatunk, de emellett hajthatjuk a lokális valutát is, és legfőképp a power-moon-okat, melyekből egy bizonyos mennyiséget kötelező összegründolni a továbbjutáshoz. Ugyanakkor semmi sincs túlságosan elrejtve, a kötelező minimum megszerzése könnyedén, és arcunkon széles mosollyal teljesíthető.
Persze ez az egész nem működne a Nintendo legnagyobb, mondjuk így: állandó bravúrja nélkül, amit a felszínben gondolkodó konkurencia a legkevésbé képes lelesni. Ez pedig a játék kommunikációja: ahogy a szoftver minket, játékosokat rávezet egy-egy lehetőségre. Az Odysseyben alig van tutorial, de leheletfinom kommunikációs eszköztárával sosem hagy minket magunkra. Nem, ez nem azt jelenti, hogy fogja a kezünk, vagy villódzó nyilakat fest a falakra, hanem hogy semmilyen megoldás nem előzmény nélküli. Van precedens, van egy stabil platform a képzeletünk számára, aztán hogy mindebből mi aktuálisan mit hozunk ki, az tökéletesen ránk van bízva.
Félreértés ne essék, az Odyssey sem hiba nélkül való. Technológiai szempontból zavaró, hogy néha a messzeségben látjuk a szemünk előtt kirajzolódni az ellenfeleket, meg még azt is megemlíthetjük, hogy alkalmanként vissza-visszatér pár boss harc időkitöltő jeleggel és… És ennyi. Az Odyssey a tökéletesség tapintható közelségébe kerül, és már most kijelenthető, hogy a trendeket meghatározó, olyan platformer alapvetés válik belőle, amelyről tíz év múlva is beszélni fogunk. Minden egyes vele töltött pillanat ünnep, a videojáték, de tágabban értelmezve a játék, az alkotás, a gondolkodás és a rácsodálkozás gyermekkor erősségű, szakadatlan fiesztája. Bárkinek, bármikor ajánlható, de ha összejön a tervem, és én leszek a világ ura, akkor egyenesen kötelezővé teszem mindenkinek. Higgyétek el, vidámabb és szebb hely lesz utána ez a sárgolyó.
(A képek saját készítésűek, és az asztali konzol üzemmódból származnak.)