Brigsby Bear - Szünidei matiné

Alapvetően bizalmatlan vagyok a cukisággal szemben. Ami cuki, az általában hátulról jövős, megpróbálja elterelni a figyelmet. Meggyőz róla, hogy sokkal megnyugtatóbb simogatni a plüss felszínt, semmint a színfalak mögé tekinteni.

A Brigsby Bear negyed emberöltőt óriáscsecsemő állapotban vegetáló főszereplője is hasonló dilemmával találja szembe magát. A kezdetben A szoba bizarr és nyomasztó atmoszféráját idéző képsorok hamar abszurdba fordulnak, mikor egyik este a rendőrség rátöri hősünkre az inkubátor ajtaját. Jogainak litániája helyett közlik vele, hogy a szülei nem a szülei, a Föld légköre nem halálos mérgekből áll, és szűk családján kívül más emberi lények is benépesítik a bolygót, köztük azzal a könnybe lábadt szemű emberpárral, akiket ezentúl apunak és anyunak kell szólítania. Túltenné magát bárki mindezen egy kurta vállrándítással? Mert James Pope-nak, filmünk főhősének nem okoz különösebb nehézséget. A maga autisztikus módján ez akár szerethető felütés is lehetne, de további kibontás hiányában a karakter drámája vérzik el.

Főhősünk elsőre Raymond Babbitt figurájára enged asszociálni, de miközben az Esőember is a szórakoztatóipar oltárára vonszolja a mentálisan sérült embert, sokkal érzékletesebben keveri a drámai és komikus elemeket. Még ha műfajából adódóan a Rain Man mozgástere tágasabb is az érzelmi hatáskeltés terén, a vígjáték számára sem tabu ez a téma. Egy szerethetően megrajzolt karakter erősíti a periférikus jelenségek társadalmi elfogadottságát, ugyanakkor a Brigsby Bear nem segíti át azon a szűrőn, amin keresztül hőse a világot látja. A szükségszerű konfliktusok élét így elveszi a szórakoztatás előtérbe tolt igénye. Ez a film egyetlen drámai hangvételűnek szánt epizódjában csúcsosodik ki, ami végletesen elrajzolt klisékkel ábrázolja az elmegyógyintézetbe zárt főszereplő meghasonlását. Pedig a történet legfőbb kihívása a nézői azonosulás biztosítása lenne. Ennek hiányában kérdésessé válik, hogy a főhőssel, vagy rajta nevetünk. A film e tekintetben saját kardjába dől, és annak a média által generált látszatvalóságnak esik áldozatul, amit kifigurázni szándékozott.

Pedig paradox módon a Brigsby Bear épp az információs társadalom kritikája terén a legizmosabb, amire néhány éve a Frank tett hasonlóan erős kísérletet. Talán kevésbé érzékletes módon mutatja be a közösségi média betörését a mit sem sejtő egyén életébe, mégis sokkal kifejezőbb, ahogy a nézettségi mutatókkal felhergelt szereplésvágy effektíve életveszélyes produkciókba hajszolja a hamis népszerűségtől elvakult felhasználót. Ugyancsak a film erénye, hogy a retró őrület jelenségén keresztül hosszabb távra visszatekintve elemzi a tömegmédia emberi társadalmat torzító hatását. A napjainkban elharapódzott sorozatmánia épp annyira támogatja közös platformok létrehozását, mint az eszképizmus lehetőségeinek végletes kiterjesztését. A címadó fiktív szérián keresztül rávilágít, hogy a valós- és fantáziavilág közötti határvonal elmosása nem új keletű jelenség, a különbség csupán az intenzitásban érhető tetten. Az egyetlen, (ál-)apja által gyártott műsorfolyamon felnőtt főszereplőt (valós) szülei a tévécsatornák kimeríthetetlen tárházával igyekeznek kárpótolni az elvesztett pszeudo közösségért. A szólás szabadságával kecsegtetik az egycsatornás világban felnőtt gyermeket, mégis ösztönösen a cenzúra eszközéhez nyúlnak, mikor a műsorszám a nyugalom megzavarására alkalmasnak tűnik. (Gyönyörű fricska, hogy épp az elhallgattatni akart csatornát nem tudják lekeverni, csak a hangerő kúszik a maximumra.) Az azonban beszédes példa, hogy a legelemibb egység, a család diszfunkciójának bemutatása kicsúszik az alkotók kezei közül. Mind a valós-, mind az álszülők karaktere kidolgozatlan marad, ami inkább tünet, mint példázat. Valószínűleg a készítők sem diagnosztái, csak elszenvedői a jelenségnek. E téren a legmerészebb húzás Mark Hamill szerepeltetése, akire mint nagy mesélőre az a hálátlan feladat hárul, hogy beismerje: „nem vagyok az apád”.   

A Brigsby Bear bennem azokat a korai emlékeket hívta elő, mikor - dolgozó szülők gyerekeként - nyaraimat nagyszüleim felügyelete alatt töltöttem, és révületben bámultam a reggeli műsorsávot. A tévé volt az én puha kezű Matula bácsim, aki elnézte, hogy a bárszekrényből kicsempészett borospohárból szürcsölöm a csapvízzel hígított kólaszörpöt. A film ezt az önfeledtséget maximálisan garantálja, de fejlődéstörténete leginkább arról győz meg, hogy az a tökéletes gyerekkor, ami sohasem ér véget. Ebben a tekintetben viszont határozottan cuki.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;