A képregénycsík kihalóban lévő állatfajta: a napi sztripek csillaga a nyomtatott újságok példányszámainak csökkenésével leáldozott, de még inkább már csak alig pislákol, az újabb generáció pedig már szinte könnyed természetességgel költözött át a digitális szupersztrádára, ahol azonban még nehezebb érvényesülni a lehengerlő információ- és tartalomdömping közepette, mint a régi világban. Ugyan még mindig akad egy-két kiemelkedő cím és szerző (mint a francia Boulet önreflexív és vicces jegyzetei vagy a helyenként szürreális és meglepő Perry Bible Fellowship), de a tartalom és a forma végérvényesen megváltozott: más idők, más közönség, más fórumok.
Az eredetileg névtelen X-9 ügynök karaktere nem akárki
fejéből pattant ki: 1934-ben Dashiel Hammett már felkapott író volt, a
hardboiled krimi megteremtője, és az első X-9 képregénycsík megjelenésekor túl volt az ötödik könyvén. Ez az év volt a napilapokban megjelenő képregénycsíkok
aranykorának fontos mérföldköve is: ekkor debütált az akkor még ismeretlen Alex
Raymond rajzolta Flash Gordon, Jungle Jim és a Mandrake the Magician. Ezek
uszályán úszott be Hammett és Raymond titkosügynöke, aki akkoriban a klasszikus
keményöklű detektív archetípusának számos jegyét felvonultatta. Rezzenéstelen
arccal törtet előre golyózápor közepette is, femme fatale-ok próbálják
megkörnyékezni, de céljától semmi sem tántoríthatja el: száraz, fanyar
humorával, hideg, számító elméjével és csontok repesztésére termett ökleivel
minden akadályt eltakarít az útjából. A jóindulatú, de bumfordi rendőrök csak kullognak
a nyomában, a mellé csapódó mellékszereplőket pedig különösebb erkölcsi aggályok
nélkül használja ki, majd dobja félre.
Négy sztori után újabb írók és rajzolók vették át a karaktert, többek között Leslie Charteris (Simon Templar, az Angyal megalkotója), Charles Flanders, Mel Graff, Bob Lubbers és George Evans. Mire Archie Goodwin (az Iron Man társszerzője és Luke Cage megalkotója) és és Al Williamson (aki olyan nevektől tanult, mint Burne Hogarth, Frank Frazetta vagy Jack Kirby) átvették a sorozatot a hatvanas évek elején, X-9 már felvette a Phil Corrigan nevet, már nem az FBI-nak, hanem egy szándékosan meg nem nevezett titkosügynökségnek dolgozott. Míg Hammett olyan alvilági mesterelmékkel állította szembe hősét, mint The Top, The Mask vagy Big Hat, a James Bond és szuperkémfilmláz magával ragadta X-9-et is: a science-fiction előretörése és az embereket izgalomban tartó amerikai holdprogram olyan extravagáns kalandokba keverte, melyekbe a dinoszauruszok lakta elveszett világ és a párhuzamos dimenziók is belefértek. Az ilyen apróbb kitérők ellenére Goodwin és Williamson tizenhárom éves munkája meghatározó volt a karakter életében, és elsősorban a nemzetközi kémkalandokra koncentrált.
A meglehetősen unikumnak számító magyar kiadás az ő munkáikból szemezget, három történetet közreadva: az elsőben Corrigan az egyik ősnemezisével, Dr. Sevennel csap újra össze, a másodikban az elrabolt felesége nyomába ered, a harmadikban pedig őt magát hurcolják akarata ellenére egy titokzatos szigetre, hogy egy halálos bajnokság kényszerű résztvevője legyen. Van itt minden, amit egy kémfilmtől elvárhatunk: sítalpakon menekülés helikopter elől, gyönyörű kettősügynök, őrült milliomos, hipnotikus szuggesztió és modern gladiátorviadal.
Corrigan itt már messze nem az az érzéketlen ösztönlény, mint Hammett X-9-e, sőt, itt már házasember, és felesége, Wilda, nem csupán díszlet, hanem fontos mellékszereplője a sorozatnak. Goodwin olyan profin szövi a cselekményt és helyezi három paneles szakaszokba, hogy szinte fel sem tűnik: a naponta megjelenő sztripek mind apró cliffhangerrel érnek véget, mégis szerves egységet alkotnak. Williamson fekete-fehér képi világa lélegzetelállító: az amerikai képregény olyan korszakát idézi fel, amelyet mélyen átitat a hetvenes évek esztétikája. A magyar kiadás formátuma követi a képregénycsíkok méretét és elhelyezkedését, egy kellemesen vaskos, fektetett A5-ös kiadványt tarthatunk a kezünkben. Hiánypótló kiadvány egyenesen az amerikai képregénysztripek aranykorából.
