A vér öble - Gátlástalan gyilokorgia

Negyed órája megy a film, amikor a címbeli öbölben felbukkan a semmiből négy viháncoló tinédzser. Már akkor sejted, hogy pontosan zéró szerepük lesz a sztoriban, csak arra kellenek, hogy bele lehessen szuszakolni az amúgy is vad és vérlucskos cselekménybe még négy különösen kegyetlen gyilkosságot – és tényleg, húsz perc múlva mind halottabbak, mint Norman Bates anyja. Ketten, egy fiú és egy lány önfeledten szeretkeznek, miközben a tettes halkan megközelíti az ágyukat, és egyetlen jól irányzott lándzsadöféssel felnyársalja őket (igen, Jason innen vette az ötletet) - de utána pár másodpercig mintha még mindig dugnának: orgazmusos-kiszenvedéses rángatózásuk a viszolyogtató macabre haláltánc és a vérgeci fekete humor megismételhetetlen, perverz gyönyörűsége. Igazából tudod, hogy nem kéne vigyorognod rajta, hiszen ronda, mocskos dolog ez, de aztán Mario Bava visszavág a kiskocsira, amellyel a tinédzserek a tóhoz érkeztek, és szégyentelenül ráközelít az íves, felfelé kunkorodó hűtőrács cinkos mosolyára.

Ennél pimaszabb kiszólás kevés létezik a horror történetében. Bava, a műfaj egyik mestere, aki szinte egymaga molesztálta életre a giallót (The Girl Who Knew Too Much) és a slashert (jelen cikk tárgya - erős giallo-beütésekkel) lazán nyugtatgatja az átlagnál akadékoskodóbb lelkiismerettel megvert/megáldott nézőt: „Igen, azért vagy itt, hogy végignézd egy rakás ember brutális halálát, és nem másért, és igen, ezek a nyomorult szerencsétlenek a te szórakozásod oltárán döglenek meg, de semmi baj, jól van ez így. Mosolyogj, és legalább te élvezd a show-t, mert ők tuti nem fogják, muhahaha!”

A vér öblében (Ecologia del delitto, 1971) egy tó körüli birtok szolgál ürügyül az öldöklésre: egy velejéig romlott, beteg család elvetemült tagjai mészárolják egymást szorgosan a megszerzéséért. Mint minden giallo, eleinte ez is rejtélyként kezeli a gyilkos kilétét, idővel azonban világossá válik, hogy itt mindenki tettes. Nincsenek szimpatikus karakterek (még az ártatlan tinédzserek is irritálóak, alig várjuk, hogy kampóra meg fejsze- és lándzsaélre kenődjenek), nincs kiért izgulni, felejtsd el az olyan naiv koncepciókat, mint a final girl. Ez nem csak Bava talán legkegyetlenebb filmje (és a „talán” is csak a notórius Rabid Dogs miatt van a mondatban), de egyben egy rettenetesen nihilista és gonosz horrorszörnyeteg is, amely véres mosollyal tapossa le roncsolni való húsú szereplőit a legalantasabb emberállati ösztönök szintjére.

Pedig a helyszín gyönyörű, és Bava relatíve sok időt tölt a cselekményt előremozdító jelenetek között az idilli tó tükörsima felszíne meg a körülötte elterülő sűrű, buja erdő mutogatásával (holott az erdő valójában csak pár kósza fa, a többit a rafinált kameramunka teszi hozzá – de a lényeg, hogy az illúzió működik). A természet lágy öle sosem hat fenyegetőnek, inkább tűnik úgy, mintha az öldöklő nyerészkedők már a puszta jelenlétükkel – a tetteikről nem is beszélve – bemocskolnák, meggyaláznák éteri szépségét. A béke, a tisztaság visszaállításának egyetlen, elkerülhetetlen feltétele, hogy az öbölre pályázó betolakodók szép sorban mind elveszítsék vérüket, fejüket, belüket, ki mit. És ahogy az egyik gyilkos vízi hullájának rothadó arcát egy polip ölelgeti gusztustalan cuppogással és vonaglással (az amúgy sok finomságot kínáló hetvenes évek egyik legszaftosabb jelenete), nincsenek kétségeink afelől, hogy így is lesz.

A nyitány még csak félig-meddig készít fel minderre. A bárónő halála, majd pedig az ő gyilkosának cirka fél perccel későbbi kivégzése ugyan előrevetíti a karakterek közt körbejáró, veszett hirigtornádót, de a néma, gazdag kék-vörös színekkel és sötétséggel megfestett jelenet (elvégre arról a Baváról beszélünk, aki hatással volt Argento klasszikus giallóira is) viszonylag vérszegény, és stílusában inkább kötődik a gótikus horrorokhoz, mint azokhoz a slasherekhez, amelyek egyébként nélküle talán nem is léteznének. De mire túl vagyunk pár további, és immár gore-ban gyermeki lelkesedéssel tapicskoló haláljeleneten, kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a szereplők örömmel, sőt mohósággal ölelik keblükre gyilkos énjüket. Ahogy a bárónő törvénytelen fia, Simon megjegyzi egy másik hullajelölt több száz éves civilizációs fejlődésről szóló elmélkedése kapcsán: ő erről mit sem tud, nem volt ott. Köszöni szépen, marad inkább az erősebb kutya baszik történelemmel egyidős elvénél.

A motivációk felvázolása egyrészt kicsit sietős és zavaros, másrészt meg tökéletesen érdektelen (mit számít, pontosan ki miért akarja megszerezni magának az öblöt?), és a karaktereknek ez az üressége egyenesen mutat az öncélúság irányába: vérfröcsögés a vérfröcsögés kedvéért. Bava egyrészt a gyönyörű képekkel, az okos operatőri munkával (a slasher sok tipikus megoldásának – pl. a gyilkos látószög-kamerája – itt ásta ki az alapokat), másrészt a szinte minden gyilkosságban ott leselkedő éjsötét humorral húzza ki a filmet ebből az unalmas mocsárból. A vér öble sokkal több műfaji szabály- és stíluselemeket lefektető proto-slashernél: egy gonosz, öntudatos játék is egyben, amelyben a rendező cinkosan összekacsint a nézővel, hogy olyasmiben lelhessenek önfeledt, szorongás és félelem nélküli örömet, amiben nem szokás.

Az e melletti végső érv a zárójelenet, a mindenféle nézői elvárással való végső kibaszás. Mint amikor egy jó műsorról kifelé menet szivart osztogatnak az elégedett távozóknak, de amikor meggyújtod, belerobban a pofádba.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!