Ki ne ábrándozott volna arról, hogy alaposan beolvas seggfej
főnökének, és válogatott szavakkal kísért heves gesztikulálással elküldi a
picsába? Vagy hogy lekever neki egy kiadós pofont? Vagy hogy kőkeményen orrba
vágja? Esetleg addig fojtogatja, amíg elkékül a feje, aztán kidobja a hulláját
az ablakon, és még le is rohan utána, hogy lepisá… khm. Azt hiszem,
elragadtattam magamat egy kicsit, elnézést.
A lényeg, hogy mindenkiben lapul némi eredendő és demonstrációra vágyó ellenérzés az autoritással szemben. Az ember természetszerűleg nem szereti, ha uralkodnak rajta, ha a megélhetése, az egzisztenciája másvalaki kénye-kedvétől függ. Már csak azért sem, mert tudja, hogy ha valaki hatalomhoz jut, azt a hatalmat nyilván használni fogja, előbb-utóbb pedig jó eséllyel vissza is él vele (a kettő közti határ eleve cérnavékony). Nem véletlenül mondják, hogy a szar mindig lefelé folyik. De hogy ellenpontozzuk a nagy népi bölcsességet: a vér viszont felfelé spriccel!
A Mayhem a Hivatali patkányok és a Battle Royale zombizsánerrel fűszerezett elegyeként kínál perverz, gonosz humorú, cinikus és vértocsogós vágybeteljesítést a robotoló, kiszipolyozott hivatalnokoknak. Egy irodaépületet olyan vírus fertőz meg, amely kihozza az emberekből a legelemibb és legrosszabb impulzusaikat, lehámozva róluk minden társadalmi és morális gátat. Miközben a rendőrség karanténba zárja az épületet, amíg a fertőzési fázis elmúlik, egy épp igazságtalanul kirúgott alkalmazott (Steven Yeun) és egy szarban hagyott ügyfél (Samara Weaving) összefognak az elszabaduló káosz közepette, hogy puskával, baseballütővel, szögbelövővel és egyéb standard irodai kellékekkel alaposan megleckéztessék a kőgazdag és kőgeci vezetőket.
Joe Lynch (Everly) filmjének van egy kellemetlen morális problémája: mert oké, hogy a főnököket szinte mindenki utálja, meg egyébként is, fúj-fúj nagyvállalatok és kapitalizmus, de ettől még talán túlzás poénnak beállítani egy rakás hétköznapi ember kegyetlen leölését. A Mayhem a főhősök kellően homályos motivációival és a szituáció pofátlan eltúlzásával vágja át ezt a gordiuszi csomót – így a film nagyjából úgy működik, mint a Kingsman templomi mészárlása: érzed, hogy totál illetlen, de olyan mesterien túl van tolva, hogy képtelenség nem vigyorogni rajta.
A cégvezető egy Marvel-szupergonosz: nem csak arrogáns, megalomán seggfej, de ráadásul szadista verőemberei vannak, akik az irodaépület alagsorában tapossák ki a szart a problémás alkalmazottakból, és akár a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Innen meg máris könnyű az őket ért sérelmeket véres ámokfutással megtorló főhősök oldalára állni. De a lényeg még csak nem is ez, hanem a vírus természete: Lynch sosem teszi teljesen egyértelművé, hogy az alkalmazott és az ügyfél mennyire állnak tényleg külső befolyás alatt, és mennyire cselekszenek fertőzöttségük dacára is szabad akaratuk szerint. Hozzátartozik a dilemmához, hogy a cselekmény kezdete előtt éppen a főhős nyert pert egy vírussal kapcsolatos ügyben, precedenst teremtve arra, hogy az annak hatása alatt állók nem vonhatók felelősségre a tetteikért. Így egyrészt tudja, hogy jogilag azt csinál, amit akar, másrészt a néző előtt is alapból felmentést nyer.
A bárki által könnyedén átélhető munkahelyi stressz totális, vidám horrorőrületbe csavarásának egy másik öntudatos eszköze a videojáték-jellegű cselekményvezetés: hőseink az alsó szintekről törnek felfelé (újabb fincsi analógia:The High-Rise), a zárt liftek és komoly biztonsági előírások által védett igazgatósági emeletig, útközben pedig bedarálandó minionok seregeivel és mini-bossokkal kerülnek szembe. Néha szinte hiányoljuk a képről a kiloccsantott agyvelőért kapott xp-k felvillanását.
El lehet persze gondolkodni rajta, hogy Lynch és írója lelkét miféle hivatalnoki-vállalati sérelmek torzítják, amiért ilyen komplikált körülményeket teremtenek a főnökök lelkiismeret-furdalás nélkül való leölhetőségéhez, de végeredményben csak az számít, hogy sikerrel járnak: filmjük a frusztrált kisember gőzkieresztésének dicső, véres, lendületes és vicces ünneplése, illetve minden harsánysága és őrülete ellenére (vagyis inkább pont azért) megfogalmaz némi gonosz kritikát kapitalizmusról, vállalati kultúráról és napi taposómalomról. Ha meg a világon csak egy főnök gondolkodik el a Mayhem láttán azon, hogy talán lehetne egy kicsit kevésbé seggfej az alkalmazottaival, máris megérte.