Ha az új Black Mirror első epizódja az első két évad
valamelyikéhez készül el, most valószínűleg a sorozat egyik legnagyszerűbb
darabjaként, afféle hivatkozási alapként tekintetnénk vissza rá. A USS Callister
ugyanis a hidegrázós technológiai és egzisztenciális horror netovábbja, ily
módon pedig a széria koncepciójának talán legtökéletesebb megtestesülése – mármint
lett volna abban a formájában. Mert annak idején, öt-hat évvel ezelőtt Charlie
Brooker, a Black Mirror atyja még valami teljesen mást írt volna ebből a
sztoriból: valami sokkal depresszívebbet, húsba vágóbbat, lélekszaggatóbbat.
A USS Callister az emberi ostobaságnak, óvatlanságnak, ambíciónak és gonoszságnak köszönhetően ámokfutóvá lett technológia félelmetes narratív kincsesbányája: egy társadalmi beilleszkedésre képtelen, lenézett techguru egy maga teremtette, Star Trek-jellegű virtuális valóságban zsarnokoskodik a való életbeli cégpartnere és alkalmazottjai digitális másolata fölött, amelyet a DNS-ükből épített fel. Ezek a szerencsétlenek ugyanolyan teljes értékű, öntudatos majdnem-emberek, mint hús-vér eredetijeik, ébredésük-születésük után még azzal sincsenek tisztában, hogy nem „igazi” önmaguk. Aztán pedig szembesülniük kell vele, hogy nem csupán nullákká és egyesekké, hanem ráadásul egy dühös, kicsinyes istenség játékszereivé degradálódtak.
Még a zárójelenetben is ott a borzalom árnyéka, amikor a felszabadult legénység kimenekül a világhálóra, és majdnem harci konfliktusba keveredik egy xp-ket gyűjtő átlag játékossal (aki Aaron Paul hangján szólal meg). Idegesítenek a netet teleszaró unott tinédzserek és keményvonalas trollok? Mit szólnál hozzá, ha a szó szerinti létezésed függne a kényük-kedvüktől, miközben ők azt hinnék, csak karakter vagy egy videojátékban?
És most képzeld el mindezt a Black Mirror első két évadának stílusában. A puszta gondolattól is elgyengülnek a lábaim.
Brooker azonban megadta magát a depresszív valóságnak. A világesemények, nem utolsósorban Trump elnöki kampánya (ld. még: The Waldo Moment), majd pedig tényleges elnöksége után arra jutott, hogy épp elég szar ömlik manapság az emberek fejére, minek lapátoljon rájuk még egy adagot, amikor a tévé előtt ülnek? Úgyhogy tudatosan reménytelibbre, vidámabbra csavarta a Black Mirror hangvételét, és ennek esett áldozatul a USS Callister is – ami egyébként még így is egy felettébb szórakoztató epizód, önmagában egyáltalán nincs vele semmi baj, épp csak nem egy Black Mirror-epizód. Egy Black Mirror-epizódban az ember tehetetlen a maga teremtette, elszabadult tudományos vívmányokkal és társadalmi szokásokkal szemben. A csapdájukba esik és megtörik, ebből fakad a dráma és a feszültség minden cseppje, így tartja elénk a sorozat a repedt és görbe selfie-zős tükröt. A USS Callister azonban már kalandfilmként működik, így nem a technológia veszélyeire, hanem annak kijátszására fókuszál. A főhősnő lesöpri a válláról az egzisztenciális borzalmat, és XXI. századi MacGyverként nekilát kihackelni, kiprogramozni, kimanipulálni magát szorult helyzetéből, a végén pedig a legoptimistább Star Trek-gondolattal vág neki a digitális végtelennek – to boldly go.
El tudod képzelni a malacsegg rémképétől izzadó Callow miniszterelnököt (The National Anthem), az energiáért pedálozó, reklámbörtönbe zárt Binget (Fifteen Million Merits) vagy a visszanézhető múlt megszállottjává váló Liamet (The Entire History of You), ahogy kijátsszák az őket kegyetlenül rabul ejtő technológiai, társadalmi és médiarendszert, aztán elégedett mosollyal az arcukon és egy pohár viszkivel a kezükben elvitorláznak a naplementébe? Én sem. A USS Callister valójában egy Star Trek-sztori. Helyettesítsd be a videojátékot a holofedélzettel, és nagyjából minden más rögtön adja magát. Pofás kis Voyager-epizód lehetett volna belőle.
A Hang the DJ a Black Mirror negyedik évadának másik feltűnő állatorvosi lova. A koncepció itt is remek (bár mikor nem az?): Brooker fanyar, gúnyos és kicsit szomorú, ugyanakkor romantikus elképzelésektől sem mentes megállapításokat tesz a párkereső oldalakkal és algoritmusaikkal átitatott randikultúráról. Okosan és frappánsan vezeti előre a sztorit, és majdnem megvan a végén a katarzis is, bár a finálé fordulata kissé súlytalanná teszi a történteket. De így is ez a legkellemesebb, legfelhőtlenebb epizód a múlt évadbeli, közönségkedvenc San Junipero után, és nem véletlenül, ugyanis érezhetően annak sikere ihlette. Vagyis nem csak arról van szó, hogy Brooker a sötétebb időkben egy kicsit több reményt akar adni a nézőnek, hanem arról is, hogy a sorozat elkezdett visszacsatolni saját magához, nekilátott újrahasznosítani bizonyos ötleteit, megoldásait, tematikai és stilisztikai húzásait (a negyedik évad több epizódja is visszavezethető egy-egy korábbira). Ami persze nem csoda: a Black Mirror undergoundból mainstreammé vált, egy ilyen folyamat pedig természetszerűleg nem fájdalom- és veszteségmentes.
Az Arkangel és a Crocodile is egy-egy érdekes első alkalom a sorozat történetében, bár nem feltétlenül jó értelemben. Az Arkangel egyszerűen rosszul van megírva, pedig a káros burokban élést segítő technológia és a túlgondoskodó szülői attitűd összeházasítása, illetve az élet kényelmetlenségeinek kontraproduktív kiszűrése megint egy remek téma – de Brooker mintha erre az epizódra nagyon elfáradt volna. A cselekmény kínos lassúsággal bontakozik ki, a karakterek puszta szemléltetőeszközök, a konfliktus pedig végig alig-alig fokozódik, hogy aztán a fináléban indokolatlan hirtelenséggel torkolljon bele a sokkolónak szánt, de kellő felvezetés híján üres erőszakkitörésbe. A koncepcióban rejlő potenciál nagyja parlagon marad.
Utóbbi ítéletet a Crocodile-ra is rá lehet olvasni olyan értelemben, hogy a technológia mint mumus még sosem volt ennyire gimmickszerű a sorozatban. A tudomány és a média persze mindig csupán katalizátorként működött benne, illetve olyan alattomos háttérerőként, amely természeténél fogva eltorzítja az emberek ítélőképességét, világnézetét, morális iránytűjét. A Crocodile az első, amely mindezen aspektusoktól teljesen megfosztva, száz évvel ezelőtti közegbe helyezve is nagyjából ugyanígy működne (csak a történet végi kegyetlen slusszpoént nem lehetne átültetni a technológiai szál nélkül). Igaz, ezt leszámítva az évad jobbik epizódjai közé tartozik: brutális, kérlelhetetlen, koromfekete, John Hillcoat pedig a szart is kirendezte belőle.
Az utolsó két rész az évad két legjobbja. A Metalhead súlyos és depresszív posztapokaliptikus túlélőthriller végtelenül egyszerű, már-már banális sztorival (e miatt sok helyütt ostorozták is): egy nő menekül az elhagyatott vidéken egy gyilkos robotkutya elől. Lehet, hogy az egész csak egy ujjgyakorlat, de annak közel tökéletes nyers, fekete-fehér képi világával, a civilizációs összeomlás okainak teljes homályban hagyásával (egyáltalán: a robotkutyák részei voltak az apokalipszisnek, vagy csak annak melléktermékei?) és állandó, nyomasztó feszültségével. Igazából azonban a negyvenperces kilátástalanságon nagyot fordító kódája emeli ki a többi közül: míg a posztapokaliptikus történetek jellemzően a „megdöglünk vagy állatokká válunk” témáját kerülgeti, illetve próbálja cáfolni, addig a Metalheadben fel sem merül ilyesmi. Brooker megkapó határozottsággal áll ki egy fura mód egyszerre tragikus és optimista gondolat mellett: igenis megmaradunk embernek, akkor is, ha beledöglünk.
A közel nagyjátékfilmes hosszúságú és antológiajellegű (ld. a második és harmadik évad közötti karácsonyi különszámot, a White Christmast) Black Museum az évad leginkább black mirroros etapja. Három minisztori gyűjteménye az orvostudományban és igazságszolgáltatásban tomboló technológiáról és az azzal kapcsolatos végzetes emberi gyarlóságról egy fokozatosan kibomló kerettörténettel. Izgalmas és fordulatos darab, tele fantasztikusan jó és még annál is ijesztőbb ötletekkel – igaz, a fináléhoz Brooker itt is a könnyebb (boldogabb, mainstreamebb) kiutat választja.
Említett fenntartásaim ellenére élveztem a Black Mirror negyedik évadát, de sajnálom, hogy mind intellektuálisan, mind érzelmileg sokkal kevésbé dolgozott (és taposott) meg, mint a korábbiak. Még nem tudni, hogy Brooker hosszabb távon is tartani akarja-e magát ehhez az új, reménytelibb és befogadhatóbb irányhoz, de remélhetőleg nem. Bár mivel saját bevallása szerint a világ depresszív eseményei sarkallták erre a változtatásra… maradjunk annyiban, hogy a világ igazán összeszedhetné már magát. Jobban járna mindenki.