A Hat in Time
Platformok: macOS, Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One.
Első minitesztünkben egy gyűjtögetős platformert vizsgálunk meg. A Hat in Time hozza a zsáner elvárásait a jellemzően színes, rajzfilmes grafikájával (a sötét, esős részek egyértelműen félreértések) és a minimális sztorival. Cilinderes főhősnőnk (főhős kislányunk?) egy óvoda és a Millenium Falcon szerelemgyerekének felfogható űrhajójával éppen hazafelé venné útját, amikor is a világűrben megjelenik egy maffiózó, és némi áthaladási pénzt követel tőle. Szó szót követ, a szavakat pedig tettek, melyek az űrhajó meghibásodásába torkollnak. Első utunk tehát Mafia Townba vezet, hogy mindenféle cuccot gubizzunk össze, melyekkel rendbe tehetjük a szállítóeszközünket. A bajban kezdetben csak egyvalakire számíthatunk, Mafia Town első számú és egyetlen forradalmára, Bajszos Lányra.
Ha épp a Super Mario Odyssey felől érkezünk (a két szoftver premierje közt egy hónap sem telt el), akkor a Hat in Time hiányosságai olyan otromba egyértelműséggel tárulkoznak fel, mint szuvas mosoly egy csinos pofin. Viszont legalább tapinthatóvá válik, hogy milyen kérlelhetetlen aprólékossággal összerakott szerkezet dohog a Nintendo remekművének mélyén. A Hat in Time nélkül talán sosem figyelnénk fel arra, hogy például az Odyssey mennyire jól kezeli a gravitációt. Mariónak súlya van, és ezáltal ugrásai mind horizontálisan mind vertikálisan ösztön szinten válnak kiszámíthatóvá. Ezzel szemben az írás tárgyát adó szoftverben a főhős irányítása leginkább egy lufi pöckölgetésére hasonlít. (Cserébe a valódi lufik mintha láthatatlan cölöpökön állnának moccanatlanul a levegőben.) A kamerakezelést meg sem említem, mert nem lenne fair egy aprócska, független csapattal szemben, amikor ezt jóval nagyobb stúdiók sem tudták rendesen megoldani.
Szerencsére a Hat in Time-nak, szemben a legutóbbi platformer tömegszerencsétlenségekkel (Super Lucky's Tale például), szíve, lelke s bája van, de hogy ennyire ne légiesedjünk el szép szavakkal a keserű magyar talajtól, konkretizáljuk: szív, lélek s báj mellett remek pályatervezés és izgalmas, a gyűjtögetésnek értelmet adó fejlesztési rendszer is kijutott neki. Gombolyagokat kereshetünk, melyekből speciális képességeket adó fejfedőket készíthetünk. Vásárolhatunk kitűzőket, melyek folyton működő, passzív bónuszokhoz juttatnak. A pályakialakításnak hála mindig láthatunk valami értékeset csillogni a környéken, de sosem egyértelmű az ezek megszerzéséhez vezető út. A szarkatermészetünket persze nem hagyja nyugodni a dolog, és nekiállunk hevesen kísérletezni. A fentiek miatt pedig idővel bele lehet feledkezni a játékba, és szokhatóvá válik annak minden hiányossága. Tessék vele nyugodtan tenni egy próbát, ráadásul jó eséllyel a kölykök is rácsavarodnak, habár számukra kicsit zavaró lehet a Hat in Time kissé tüskésen emelkedő nehézsége.
The Black Mirror
Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4, Xbox One.
Mindenki törölje le az izgatott vigyort, nem a kedvelt Netflix sorozat tér vissza videojátékként. A The Black Mirror egy 2003-ban megjelent, azonos című játék újragondolása. Az alapanyagot nem csak grafikailag botoxozták nagyfelbontásúra, de hozzányúltak a fejtörőkhöz, párbeszédekhez, sok mindenhez. Nem mellesleg pedig ez a verzió elérhető konzolokon is.
Mi az a The Black Mirror? Egy hagyományos point and click kalandjáték, amely szépen betagozódott abba az ezredfordulós tendenciába, hogy a zsáner maga mögött hagyja a humoros hangvételt. Ennek az új mozgalomnak a zászlóshajói olyan címek voltak, mint a The Longest Journey vagy a Syberia, és hozzájuk képest a The Black Mirror B, de még inkább C kategóriát képviselt. Hogy miért pont most adták ki újra ez a játékot, amikor az előbb említett Syberia és The Longest Journey friss részei is csúnyán elvéreztek, azt csak a fejlesztő-kiadó tudja, de tippem szerint ők sem.
Kezdjük a pozitívumokkal! A The Black Mirrorban egy klasszikus hagyományokat képviselő gótikus regény kel többé-kevésbé interaktív életre. Az általunk alakított főhős megörökli családja vénségesen vén kúriáját, mely az egészségesnél több mássalhangzó-torlódást hordoz a nevében. Akad itt ősi átok, rémületes titok satöbbi. Látszólag persze egyszerű a nagykönyv szerinti zsánerregényt írni, hiszen csak követni kell a receptet. Valójában a gótikus regény műfaja felett kissé eljárt az idő, így mindenképpen hozzá kell nyúlni, hogy emészthető legyen a mai közönségnek. A Black Mirror viszont lényegében változatlanul használja a képletet, éppen csak csipetnyi öniróniát adagol hozzá. A bravúr az, hogy ez az egész működik, és bár egyetlen felhasználói szívizom sem fog elhalni a váratlan fordulatok kiváltotta sokktól, azért az érdeklődést a történet végig fent tudja tartani.
Ám mielőtt rácsapnánk a vásárlás gombra, egy-két dolgot nem árt figyelembe venni. A The Black Mirror minden más része kihívásokkal küszködik. A fejtörők nincsenek jól elegyengetve. A játék első tizedében fél órát is elszöszölhetünk egy íróasztal feltörésével egy sötét könyvtárban, hogy később csak kísérteteknél kelljen jó időben megnyomni a megfelelő gombot. Technikai szempontból a konzolos port rémületesebb, mint bármely sápadt skót nemesi szellem. A teszthez használt Xbox One X-en olyan töltési időket produkált a játék helyszínváltáskor, hogy le lehetett főzni alatta a másnapi ebédet, vagy összerakni egy masszívabb prezentációt. Közben érkezett egy pár gigás javító csomag, amely valamennyit javított a helyzeten, de nem sokat. Az irányítás, tárgykezelés is tele van zavaró, amatőr sutaságokkal, például hogy egy levélnek alapból a hátoldalát látjuk, úgy kell magunk felé fordítani a papírt.
A The Black Mirror igazi érdeme, hogy alig akad kihívója. A point and click játékok konzolon nem túl gyakori vendégek, klasszikus gótikus regényt alapul vevő történetből pedig annyi sem akad, ez utóbbiak ráadásul még PC-n sem állnak rendelkezésre tonnaszám. Akik tehát élnek-halnak az említett irodalmi zsánerért, megtalálhatják a számításukat, csak készüljenek egy nagy zsáknyi kompromisszumkészséggel.
Okami HD
Platformok: sima változatok: PlayStation 2, Wii, HD változatok: Microsoft Windows, PlayStation 3, PlayStation 4, Xbox One.
Akármennyire is népszerűek és hülyére díjazottak voltak a klasszikus Zelda játékok, viszonylag kevesen próbálták azokat lenyúlni. Ennek oka pedig, hogy a rémületesen összetett, egymásra épülő, de némi szabadságot is kínáló játékmenet összerakásához szabályosan zseninek kellett lenni. Zseni pedig ebben az iparban sem terem minden bokorban.
Tulajdonképpen a 2006-os Okami jutott a legközelebb ahhoz, hogy a képletet sikeresen alkalmazza, illetve a Nintendo fanatikusok is elnézzék a cuffintást. Mindennek oka, hogy nagyjából tényleg sikerült a klasszikus Zeldákkal egyáltalán egy mondatban említhető játékkal előrukkolni, amely ráadásul művészi stílusával, nyíltan a japán hiedelemvilágra építő történetével (a napistennő megtestesülésével, az Amaterasu névre hallgató fehér farkassal kell megtisztítanunk a vidéket a sötétség erőitől) épp eléggé különbözött a forrásanyagtól.
A játék eredetileg PS2-re jelent meg, de nem aratott átütő sikert, viszont a kiadó Capcom időről-időre leporolja, és átpakolja más gépekre. Én először Wii-n találkoztam vele, és most másodjára futottunk össze, immár a Microsoft atomerőművén, az Xbox One X-en. Ez utóbbi változatról elég annyit mondani, hogy Okami natív 4K felbontásban, mert tartalmilag semmiben sem különbözik az eddigi változatoktól. Illetve lényeges különbség a Wii-hez képest a mozgásirányítás hiánya, és bár én vagyok az utolsó, aki a Wii kalimpálását védelmébe venné, azt el kell ismerni, hogy pár játéknak igen jól állt (ilyen mondjuk a Metroid Prime Trilogy, de a Skyward Sword is nagy élmény volt Motion Plusszal).
Az Okami alapmechanikája tudniillik a festegetés (ezzel harcolunk és varázsolunk), és mivel most a jobb kart rángatva kell vonalakat húzkodnunk, ez egy fokkal kevésbé természetes, a beleélés szempontjából nem annyira erős megoldás. Pozitívumként marad tehát az ultra magas felbontás, csak ez meg nem sokat ad hozzá a kicsit mosott, vízfestékes vizualitáshoz.
Magyarán ez az Okami a leginkább azoknak ajánlható, akiknek a játék eddig valamiért kimaradt az életéből (a sima HD változat már ez előző generációban PS3-ra is elérhető volt). Nekik izgalmas lehet a stílus, a különös karakterek, és a rejtvényekre, harcokra, ugrálásra és felfedezésre kihegyezett játékmenet, különösen ebben a mélán unalmas, nagyipari open world özönben.