Ránézve a francia képregénypiacra, néha az az érzése támad az embernek, hogy arrafelé boldog-boldogtalan csuhás szerzeteseket, csillogó páncélú lovagokat meg földtúró parasztokat ír és rajzol (többek közt egyik földink, Farkas Lajos is ilyen sorozaton dolgozik). És egyrészt nem mintha itthon semmi hagyománya nem lenne az ilyesminek, másrészt nem mintha a magyar történelem nem kínálna ezüsttálcán ezer meg ezer érdekes és izgalmas témát – mégsem jellemző manapság, hogy a hazai alkotók lelkesen vetnék rá magukat.
Ennek egyik oka talán éppen a történelmi témájú képregények vizualitásával kapcsolatos régi beidegződés – hogy tudniillik egy ilyen sztorihoz gyönyörűen, részletesen kidolgozott, realisztikus ábrázolásmód dívik. Ami viszont nagyon kemény dió. Ha ugyanis realizmusra törekedsz, nem mismásolhatsz, nem nagyzolhatsz, nem takarózhatsz azzal, hogy művészi szabadság, meg hogy a te stílusod így meg úgy, akkor bizony kegyetlenül stimmelniük kell az arányoknak, a beállításoknak, az anatómiának, mindennek. Márpedig itthon kevesen vannak, akik efféle feladattal magabiztosan megbirkóznak, és leginkább ők is külföldre dolgoznak (mint az említett Farkas Lajos vagy Futaki Attila). Az egyéb próbálkozások (ld. Café Postnuclear) finoman szólva is csikorognak, és nem véletlen, hogy a magyar képregény sikeresebb hajtásai erősen stilizáltak, és eleve nem a realisztikus ábrázolásmódból indulnak ki (ld. Slusszkulcs klán).
A Királyok és keresztek mégis abból indul ki, és alaposan rá is fázik túlzott ambíciójára.
Gyors, felületes belekukkantásra a közel A4-es, keményfedelű, százoldalas képregény egészen csinos, szépen kimunkált, minőségi darabnak tűnik, de már az első behatóbb pillantásra nyilvánvalóvá válnak ordító hiányosságai. Németh Levente rajzolónak ugyan van némi érzéke a panelezéshez, az oldalstruktúrához, vagyis képes képregényesen gondolkodni, de a kivitelezés a gyenge közepestől az egészen fájdalmasig terjed. Beállításai sokszor következetlenek, terei túlhasználtak vagy épp kihasználatlanok - a csúcspont, a nagy csata koncepciótlan zsúfoltsága, pongyola megkomponálása (üres, fehér háttér, egymás hegyére-hátára hányt emberalakok, levegőben, testetlenül lógó lófejek) kifejezetten bántó, főleg, hogy a jelenet egyáltalán nem képregényes, inkább képeskönyv jellegű. A karakterek arcmimikái laposak, kifejezéstelenek, vonásaik túlrajzoltak (a bizonytalan művészek sajátja, hogy például egy szem köré száz ráncot és árnyékot húznak – a magabiztos és tehetséges alkotók ezt tizedannyi, viszont tízszer elegánsabb vonással oldják meg), mozgásukban semmi dinamika és lendület, a színezők pedig mindent egy már-már bántóan unalmas, teljesen jellegtelen (sőt csúnya) barnássággal maszatolnak el.
És ezek még csak a rendszeres, minden egyes oldalon kiütköző problémák, a valamivel ritkább, de annál csúnyább és kiábrándítóbb elrajzolásokról külön (hosszú) listát lehetne írni. Itt egy lovas, akinek úgy csavarodik hátra a feje, mint az ördögtől megszállt Linda Blairnek (66. o.), ott egy megbocsáthatatlan aránytalansággal törpévé redukált ember (74. o.), amott egy lenyilazott besenyő „lassított” elzuhanásának minden szempontból rettenetes megvalósítása (48. o.), emiatt meg egy egészen szörnyűséges alulnézeti kép (11. o. – ahhoz képest egyébként, hogy Németh mennyire képtelen alulnézetből akár csak félhitelesen emberalakokat ábrázolni, kínosan sokszor próbálkozik vele).
Mindez egyszerűen nem méltó egy ilyen minőséget és eleganciát ígérő kiadáshoz (főleg a magyar piacon, ahol évente nagyjából egy, talán két efféle kötet jelenik meg). A történet ehhez képest valamivel kevésbé problémás, de sajnos itt is akadnak gondok bőven.
1030-ban járunk, amikor a keresztény hitre áttért magyarság olyannyira megszilárdította hatalmát a térségben, hogy szálkává vált a Német-római Császárság szemében. A kötet a konfliktust eldöntő csata köré szerveződik, annak történetét meséli el előzményeivel és béketárgyalásos levezetésével együtt, némileg epizodikus szerkezetben, jobbára a német sereget vezető Henrik herceg szemszögéből. Utóbbi egyértelműen a Királyok és keresztek legérdekesebb és legérettebb húzása: Mészáros János író felismerte, hogy az ellenséget kergető, kezdettől fogva kedvezőbb pozícióban lévő magyar oldal egyszerűen kevésbé izgalmas, mint az agresszorként érkező, ám végül űzött vadként hajtott, csapdában vergődő, és hátrányos helyzetű csatára kényszerített németek hányattatásai. Különösen sajátos ízt ad a sztorinak, hogy az évtizedekkel korábban játszódó prológust leszámítva a magyarok a sztori feléig csak árnyékokból hirtelen lecsapva és német szitkok közé ékelődve bukkannak fel.
Viszont a sok szereplő közt egy sincs, se német, se magyar, aki akár csak egy kicsit is érdekes (urambocsá: megírt) lenne, a dialógusok csikorognak, a narráció pedig mindent kórosan szájba rág (hol tárgyilagosan okítva, hol bennfentesen, bizalmaskodva, szubjektíven, tehát még ebben sincs egység). Ráadásul az egyes epizódok előtti történelmi magyarázkodás sem tesz jót a sztori lendületének, főleg, hogy az elején infodumpként szolgálnak, később meg már csak a legutóbbi pár oldal teljesen felesleges összefoglalásaként. Az alkalmankénti poénok után beszúrt emojikat pedig egyszerűen képtelen vagyok hová tenni – olyan érzése van tőlük az embernek, hogy egy éretlen gyerkőc fanzinját lapozgatja. És mielőbb le akarja tenni. Srácok, ez egy képregény, nem egy Facebook-chat.
A Királyok és keresztek nagyon sokat akar, és ebből alig valamit tud teljesíteni – az említett egyenetlenségek és a dramaturgiai eszközök használatának bizonytalansága, esetlegessége miatt még csak azt sem mondhatjuk, hogy legalább egy határozott, egységes történetmesélési koncepciót fel tud mutatni. Szóval a franciák történelmi képregényeiig még hosszú és fáradságos út áll előttünk. Nagyjából annyi, mint a mocsárban eltévedt német csapatok előtt.