Ronin - Égett gumi és croissant reggelire

Szerző: Mosolygó Miklós

Gyerekkori élményeinkből unalomig ismerjük az amerikai filmes autósüldözéseket. Történhetnek ezek a Los Angeles-i pálmafák árnyékában, a New York-i csatornafedők gőzfelhőjében vagy texasi rangerekkel a visszapillantóban. Egy a lényeg: hőseink mindig szakítottak időt arra, hogy a kamerának kikacsintva egy beszólással, skorpiós bőrkabátban, cigirágóval a szájukban a tudtunkra adják: mindenki bekaphatja. Ez a világ bár izgalmas és egzotikus volt, a pesti utcára kilépve azért feltűnt az egész álomszerűsége. Ezért hatott újszerűen John Frankenheimer filmje, amelyben megszabadul ezektől a kliséktől, és egy valóságos, európai ízű alkotást tett le az asztalra.

Párizs külvárosában hat idegen találkozik egy kihalt raktárépületben. Zsoldosok a világ négy sarkából, akik semmit sem tudnak a másikról. A Deidre nevű fiatal nő (Natasha McElhone), aki összehívta őket, ha lehet még szűkszavúbb. A múltjáról csak jellegzetes ír akcentusa árulkodik. Bár hőseinkről nem tudunk sokat. Sejthető, hogy a harcmező volt az otthonuk a barikád egyik vagy másik oldalán. A küldetésük megszerezni egy táskát, ami egy alvilági szindikátus főnökének csuklójához van bilincselve. A furcsa társaság tagjai között mintha állandó köd szitálna. Sam (Robert De Niro) egy amerikai – feltehetően CIA – ügynök, aki megunva az állami alkalmazást magánzó lett, de nem tudja megtagadni karakán stílusát. Társa a bajban a francia Vincent (Jean Reno), aki pácolt cigarettát szív és mindent képes beszerezni a friss croissanttól a föld-levegő rakétáig. Spence (Sean Bean) az izgága ír fegyverkereskedő, akinek az idegein láthatóan nyomott hagytak a véres vasárnapok. Gregor (Stellan Skarsgaard) ex-stasis kütyüszakértő, Larry (Skip Sudduth) pedig pocakos tornatanárnak álcázott sofőr.

A helyszín- és eszközválasztásból világosan látszik, hogy mire gondolok, amikor azt mondom, európai stílusú film. Az amerikaiaknak Európa Párizs és Franciaország, és itt meg is kapjuk mindkettőt teljes pompájában. Pörgős, hibátlanul megkomponált jelenetekben követhetjük végig, ahogy Audik, Citroenek, BMW-k fogócskáznak egysávos szerpentineken és latin óvárosokban. Csak egy példa: a nőt egy alagútban üldözni kezdi egy párizsi rendőrautó, aki erre meglöki azt. Beborulnak az alagút torkába és forogni kezdenek. Az őket követő Sam éppen átjut a mellette pörgő Citroen mellett, mint forró kés a vajon. Az ütközések, a törések, a kormányokat tekerő izzadt tenyerek mind elhitetik velünk, hogy bár ezek a tagok már sokszor szagoltak puskaport, azért most rendesen be vannak szarva. Minden autóüldözés elképesztően látványos, az izgalomtól el sem eresztjük a kanapét. Ezt a rendező úgy éri el, hogy sohasem esik át azon a vonalon, ahol a Hazárd megyei lordjainak roncsbalettje kezdődik. Az élményt csak fokozza a csendes sikátorok és a rajtuk keresztül üvöltő vasak kontrasztja.

Az a gondolat, hogy a Ronin nem egy szokásos macsó akciófilm, már az elején körvonalazódni kezd, a cselekmény klimaxával pedig bizonyossá is válik. A film szereplői egytől-egyig róninok - a feudális japánban a gazdátlanná vált szamurájokat nevezték így, akik hűbéruruk halálával csavargásba és fosztogatásba kezdtek. A hidegháborúban a katona tudta, hogy melyik oldalon áll, és ki ellen harcol. Az ideológiai és nacionalista törésvonalak mentén barát vagy ellenség egyforma bizonyossággal nézhetett a másik szemébe, akár halált ígért, akár életet. A berlini fal leomlása után ez a bizonyosság megszűnt. A Nyugat magára maradt a nagy győzelmével, és mint egy könnyen jött játékot a sarokba dobta, Keleten pedig kapzsi bűnbandák és hitvány lótolvajok váltották fel a tányérsapkákat. A régi világ katonája nem tehet mást, mint fosztogat és sodródik az enyészet felé.

Az új világ embere viszont él és virul. A kopaszodó, durva arcú maffiózók ugyan támogatják a művészetet (Katarina Witt műkorcsolya olimpikon cameója), de az aranyláncot a garbón kívül hordják, undorító mosolyuk mögött pedig elvek helyett már csak mohóságot látunk.

A Ronin mára modern klasszikus lett. Számtalan filmes blog hivatkozik rá referenciapontként, ha a művészileg megkomponált akciójelenetek kerülnek szóba. Ugyanakkor a nesztelen emberi pillanatok, a karakterek közötti sokatmondó csendek kiemelik az akciófilmek tengeréből. Mert mit érne a roncsderbi a Cote D’azure díszletei és férfias helytállás nélkül?

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;