Ezt a 2013-as cikket tavaly elhunyt barátunk és kollégánk, Nemes András emlékére közöljük újra - annak idején ezzel debütált a Geekzen (mi pedig rögtön tudtuk, hogy remek szerzőre tettünk szert).
Van az a ritkán tapasztalható, de azonnal felismerhető, mellkast repesztően szívdobogtató érzés, mikor filmnézés közben rádöbbensz, hogy kétségkívül valódi, élő, semmihez nem hasonlítható remekművel kerültél szembe: ilyenkor enyhén előrehajolsz a székben, a külvilággal való mindennemű kommunikációdat felfüggeszted, és örülsz, hogy akkor, úgy, abban a pillanatban létezel. Nem foglalkoztatnak a mindennapok terhei, elfelejted kicsinyes gondjaidat, még fizikai szükségleteid is figyelmen kívül hagyhatók, hiszen olyankor megszűnsz embernek lenni, kívül kerülsz a valóságon. Közel enged lényegéhez valami magasabb rendű, ami egyébként minden körülmények közt távol tart magától. Ha ez azzal jár, hogy koponyákból lassított felvételen kirobbanó agyvelőket, báva, kiüresedett arccal vigyorgó véglényeket, vagy vizelés közben megörökített péniszeket kell látnod, én azt mondom: legyen, egyszer élünk, akkor is mi módon.
Férfiak bolyonganak egy mezőn, valahol Angliában, egy kocsmát keresve, ahová betérhetnének. Körülöttük háború dúl, kimerültek, meggyötörtek, napok óta nem ettek. Homályos, nem túl kecsegtető céljaik vannak, ám azokkal meg is elégszenek: örülnek, hogy élnek. Egyikük tudósféle, a másik enyhén ütődött, van, aki inni akar, és van, aki nemi beteg. Néha énekelnek, néha a mezőre kakálnak. Mikor egy gyanús eredetű gombavacsora elfogyasztása után magával az ember képében megjelenő Sátánnal kerülnek szembe, nem lepődnek meg különösebben, mindenesetre egy pillanatnyi kétségük sincs afelől, hogy csapdába estek. Csapdába, amelyet maguknak építettek gondosan, minden tettükkel, vágyukkal, kicsinyességükkel, egyetlen valódi örömükkel: hogy életben vannak.
Tudatlanságunkban is szánni való, tehetetlen földi bolyongásunk szörnyű nevetségességét ritkán merik olyan nyíltsággal az arcunkba mondani, mint ahogy Ben Wheatley (Kill List) teszi. Az egyébként gyönyörű, szikár fekete-fehérben ábrázolt szenvedéstörténet szereplőinek testszaga az orrunkat facsarja, verejtékük az arcunkon csorog, nyáluk ránk fröccsen. Semmi fenséges vagy magasabb rendű nincs bennük, ha az a bizonyos felsőbb lény a maga képére teremtette őket, nem szívesen találkoznánk vele egy sötét sikátorban. Mégis: mikor képessé válnak ledobni a rájuk erőltetett béklyókat, mikor fogvicsorgatva küzdenek azért a kevésért, amijük maradt, világossá válik, hogy szépségük, értékük az elesettségükben és a kiszolgáltatottságukban rejlik. Menthetetlenek ugyan, de önhibájukon kívül: többszörösen félre vannak vezetve. Ők a legjelentéktelenebb szereplői egy játszmának, melynek igazi tétjéről, értelméről, szabályrendszeréről soha nem nyerhetnek felvilágosítást. A titokzatos, fizikálisan meg nem jelenő, homályos tanításokat hirdető Mester, és a testében nagyon is kézzel fogható, gátlástalan, ördögi O’Neil akaratának kitéve vergődnek a mezőn, időnként egymást hibáztatva, ütlegelve tehetetlen dühükben, miközben O’Neil erőszakkal és fenyegetéssel erőlteti rájuk akaratát, a Mester pedig távol maradásával bünteti őket.
Ez a félrevezetettség a néző sorsa is: a film lehetséges olvasatai jelenetről jelenetre váltakoznak, így soha nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy amit látunk, valóság, esetleg maga a földi Pokol, vagy csak egyszerű hallucináció. A gombavacsora motívuma ezért briliáns: megmagyarázza ugyan a történések egy részét, de nem hagy kétséget afelől sem, hogy egy egyszerű tripnél jóval súlyosabb, emberi ésszel felfoghatatlan, mégis zsigerien valóságos események zajlanak előttünk. Több kulcsot is kapunk a sikeres megfejtéshez, ám ezek olyan ajtókat tárnak fel, ahol újabb és újabb, egyre nyomasztóbb kérdésekkel szembesülünk. Nincs kiút, ha mégis, az valami sokkal rosszabbhoz vezet, minden cél hamis, minden vágy csak árnykép, mindenki mindent rosszul tud, sőt: rosszul sejt. Felejtsétek el a világméretű zombijárványokat: az Apokalipszis itt zajlik, egyetlen mezőn, már csak annyi a kérdés, hol is van pontosan az a mező. Ha megpillantod a tiszta, cicomázatlan, vakítóan ragyogó, nyers realitást, könnyen lehet, hogy illúziónak véled. Az egyetlen Igazság befogadásához talán szükségszerű, hogy megtébolyulj.
A film egyébként is mindent megtesz azért, hogy szereplőit (és velük együtt a nézőt) sikeresen kiszakítsa a racionalitásból. A figurák időnként mozdulatlan élőképekbe merevednek, vagy egyikük fogja magát, szembe fordul velünk, és fapofával énekelni kezd. Ebben a világban semmi sem az, aminek látszik, és közben minden olyan, amilyen valójában. A rendező virtuóz kameratrükkökkel, vágással, lassításokkal, gyorsításokkal és a primitív, harci indulókat és népdalokat egyszerre idéző zenével olyan szürreális, rémisztő atmoszférát teremt, hogy folyamatosan borsódzik a hátunk, a fináléban pedig úgy érezzük, mintha az Andalúziai kutya mintájára felmetszenénk a szemünket, hogy a szédítő vizualitás egyenesen az agyunkba zúduljon.
Bár klasszikus horrorfilmnek semmiképpen sem nevezhető, az Valahol Angliában (A Field in England, 2013) tartalmazza az utóbbi évek legfélelmetesebb jeleneteit. Mikor O’Neil egy titokzatos rítust követően végleg uralma alá hajtja Whiteheadet, a tudóst, és az kilépvén a sátorból, idült, idióta vigyorral az arcán megindul társai felé, rájössz, hogy a Pokol néha úgy szabadul el, hogy te észre sem veszed. Az égből fekete, gonosz szem figyel, és senki sincs, aki közbe akarna avatkozni.
A jobbára ismeretlen, illetve eddig általában mellékszerepekben látható színészek egytől egyig brillíroznak, az pedig a rendező és szerzőtársa, Amy Jump forgatókönyvének zsenialitását dicséri, ahogy egyszerre képes őket szánni való senkikként és potenciális hősökként ábrázolni, úgy, hogy közben mindegyiküknek juttat egy nagyjelenetet. A végső bravúr pedig az, ahogy ebben a szürreális, végletekig pörgetett lázálomban a becketti fekete humor megjelenik: a bajok tetőzésekor például az egyik haldokló szereplő utolsó szavaival arra kéri az őt zokogva körbeálló megtört, elkeseredett bajtársait, hogy mondják meg a feleségének: mindig gyűlölte.
Vicces. Meghökkentő. Rettenetes.
Letaglózó erejű munka emberségről, Életről, Halálról, ezek jelentőségéről és a jelentés teljes hiányáról.
„Mindig az Ördög örül”- szól a Kaldera együttes kiváló dala.
Nos, ebben az esetben a néző is.
Mestermunka.
Meg sem érdemeljük.