Street Fighter V: Arcade – Harcosok papagájtarka klubja

Platformok: Microsoft Windows, PlayStation 4.    Tesztelve: PlayStation 4 Pro.

A Street Fighter sorozatot talán a legmegátalkodottabb videojáték analfabétáknak sem kell bemutatni. Ez a klasszikus, kétdimenziós verekedős játék alfahím a kilencvenes években minden magára kicsit is adó árkád örökbérletes tagja volt. Az első rész még 1987-ben jelent meg, a sorozatot világslágerré emelő második pedig 1991-ben. Ez utóbbit a Capcom körülbelül annyi gépre adta el újracsomagolva és brutális címszörnyek mögé rejtve, hogy azzal talán csak a Bethesda Skyrimje vetekedhet. Legutóbb Nintendo Switchre adták ki Ultra Street Fighter II: The Final Challengers címen és természetesen teljes áron. (Persze a valamiféle lezárással kokettáló Final szócska nyilván annyira vehető komolyan, mint mondjuk a zeneiparban a búcsúkoncert.)

Az 1997-es Street Figther III után a sorozat tíz éves pihenőt tartott, és csak 2008-ban tért vissza. A faramucin két és fél dimenziósként hirdetett Street Figther IV pedig elég sikeres lett ahhoz, hogy a Capcom összehozzon egy folytatást. Vagy legalábbis affélét. A Street Figther V 2016-ban jelent meg ugyanis, és a szemfüles olvasó figyelmét nyilván nem kerülte el, hogy a naptárban nem ezt az évet írjuk. Az ötödik felvonás a premierkor fájdalmasan mezítlábas volt, egy ígéretes váz, amely leginkább a személyi számítógépek világában ismert korai hozzáférésű programokra hasonlított. Két évvel később, cikkünk jelen tárgyaként teljesedett csak ki teljes játékká. A jó hír, hogy az Arcade változat által behozott extrákat és változtatásokat az ötödik rész vásárlói is megkapják (mondjuk ez a minimum). Rossz hír pedig tulajdonképpen nincs, a program mélyén még mindig az a letisztult, beteges megszállottsággal összerakott harci mechanika dohog, amely a Street Figthert már akkor kilométerekkel emelte a konkurencia fölé, amikor a bunyós játékok még a médium fősodrába tartoztak.

A Street Fighter V kezdőképernyője kiterjedt szolgáltatást ígér, és ebből talán érthető, hogy a Capcom újabban miért húzza ki olyannyira egy-egy felvonás élettartamát. Van itt minden, ami szem-szájnak, ökölnek és térdkalácsnak ingere: brutálisan összerakott tanulómód, ahol a különböző mozdulatokat és kombinációkat gyakorolhatjuk bolondulásig. Az Arcade a Street Figther alapváltozata, itt hat módban tehetjük próbára a tudásunkat, melyeket a sorozat számozott felvonásairól (plusz az Alpha alcímű epizódról) neveztek el. Végigjátszhatjuk a kábé nyolc órás sztorit: az A Shadow Falls című történetet rengeteg átvezető videó próbája elhelyezni a kánonban, és ezt egészíti ki a minden egyes szereplőhöz elérhető háttértörténet. Ez utóbbiakat stílusos rajzok színesítik, és kicsit merészebbek, lazábbak az említett A Shadow Fallsnál. Irodalmi magasságokat ne várjon senki, a Street Fighter narrált része kedves-vagány bugyutaság, amelynek legfőbb érdeme, hogy a kilencvenes évek szivárvány-atomvillanását kurrens élvezeti értékkel tölti fel.

A világhálón tétmeccseket vívhatunk gyűjtögethető valutáért, vagy ha kezdetben ennyire nem vagyunk bátrak, akkor csak úgy sebtében is kioszthatunk pár pofont, anélkül hogy ezzel nehezen összegrundolt vagyonkánkat kockáztatnánk. Amúgy a játék nagyon helyesen regisztrálja a kedves felhasználó ámokfutását, tehát ha valaki vert helyzetben lecsatlakozik a netről, akkor ez fel lesz tüntetve a profilja mellett. Persze ugyanígy az is látható, ha valaki megbízható játékos. 

A grafikai stílus mellett egész biztosan nem fog senki szó nélkül elmenni, ahhoz ugyanis túl karkateres, beleszarósan elmebeteg az egész. Nyilván nem mindenkinek fog tetszeni Ken eszelősen meredező, Basedow-kóros tekintete, ahogy Laura bitang mód túlméretezett kannáin is elidőzhetünk mind esztétikai, mind etikai szempontból, és akkor még ott van Birdie, aki úgy néz ki, mintha valaki belapátolta volna az elérhető összes tudatmódosítót, és úgy esett neki a Saints Row: The Third karakterszerkesztőjének. Meg úgy egészében is – ezek a grandiózus mokányok olyan izomszerkezettel rendelkeznek, hogy a humán anatómia a homlokára csapva elkullog egy levél fejfájás-csillapítóért, és ezzel egész biztosan megosztják a nagyérdeműt. Ide tartozik az is, hogy mégiscsak egy két éves játékról van szó, amely talán kicsit jobban is kihasználhatná a megnövekedett számítási kapacitást, és jó lenne legalább körmöket látni Ryu szafaládé ujjain.

Másrészt ez a bizarr testalkat kalendárium ránézésre is egyértelmű, egymástól világosan elkülönülő harcstílusokat takar. A nagydarab orosz medve lassú, de nagyot csap, a sörhasát feszülős topba passzírozó Birdie a forgatónyomatékára épít. Laura gyors és szenvedélyes, mint egy trópusi vihar, Chun Li a gyilkos sonkáit veti be ijesztő hatásfokkal, a filigrán (ez persze amolyan szteroiddal turbózott filigránt jelent) Cammy úgy villog ellenfele körül, mint egy kommandós kés, Ryu és Ken pedig az alapértelmezett harcosok, akik a két szélsőérték közt helyezkednek el. A döbbenetes stílusbőséget huszonnyolc karakter képviseli, hiszen az Arcade változatban elérhető a Street Figther V első és második évadának összes DLC karaktere, akikhez még ezután csatlakozik a harmadik évad gárdája.

Fotó: PlayStation(R)4

A fentieket mind zárójelezve a Street Fighter: Arcade leglényege valahol már az alapkiadásban is elérhető volt. Ez pedig a röviden már említett harcrendszer, amely a támadások és védekezések olyan kő-papír-olló szisztémájára épít, amely kibővül az életvesztés, és ennek mérséklésének-visszanyerésének taktikai jelentőségével, valamint azzal, hogy vert helyzetből is a legutolsó másodpercig visszahozható a meccs. A helyzetfelismerés, a reflex és a kívülről-belülről ismert karakter az alapfeltétele annak, hogy sikeres netharcossá fejlesszük magunkat. A csiricsáré ruharémek, a bödönnyi zselével derékszögbe tört, méteres tincsek félrevezető álcája mögött ugyanis ez a játék a valós harcművészet talán legsikeresebb digitális adaptációja. Ahhoz, hogy komolyan vegyenek minket a világhálón, olyan szintű gyakorlásra, megspórolhatatlan belső átváltozásra van szükség, amely már ahhoz is elég lenne, hogy Tibetben Batmanné eddzük magunkat. Illetve ebben az esetben nem árt vásárolnunk egy komolyabb és főleg masszívabb Figthsticket, nehogy felemelkedésünk útját elhullott Dualshock 4 kontrollerek szegélyezzék.

A Street Figther V: Arcade-et tehát véresen komolyan kell venni, hisz a harcművészet videojátékos lefordításának mániákus, első pillantásra lehetetlennek tűnő, és épp ezért radikális törekvése hívta életre. El lehet vele tötyögni, de az olyan, mint egy Ferrari Enzóval kerülgetni a pesti kátyukat, és figyelni, ahogy elhúz mellettünk a négyes-hatos miközben beragadtunk egy tizenhárom éves Suzuki mögé. Vagy mint ökörködve csapkodni egy mesterkovács katanájával, amíg le nem metsszük vele a saját fülünket. Ezt a játékot egyértelműen harcosoknak szánták, vagy olyanoknak, akik szeretnének azzá válni. Ennél többet pedig nem lehet elmondani róla.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;