Sea of Thieves – Benyomásaink a Bétáról

Ki tudja, mi ment félre a Rare-nél? Az egykori csodagyerek fejlesztőstúdió olyan címeket tett le az asztalra, mint a Battletoads, a SNES-es Donkey Kong Country, a Goldeneye, a Perfect Dark Zero vagy a Banjo sorozat. Ezek a játékok nem egyszerűen csak jók voltak, hanem sosem látott zsánerszínpompával kényeztették a közönséget, hiszen a klasszikus platformertől, a collect'o ton-on át a konzolos FPS alapvetésekig minden akadt köztük. Ráadásul nem egy műfajmeghatározó cím található ebben a curriculum vitaeben. A stúdió idővel a Nintendo égisze alá került, aztán a konzoliparban akkortájt még tavaszi csibe Microsoft egy nagy zsák dohányért megvásárolta a csapatot szőröstül–bőröstül, természetesen az összes, nem-nintendós szellemi tulajdonnal együtt. A microsoftos évek alatt a csapat elvesztette a hangját, legnagyobb kritikai sikerei a Viva Pinata illetve a videojáték paródia Conker újragondolása voltak. Nem váltotta be viszont a hozzáfűzött reményeket sem a sokáig húzott-nyúzott Kameo: Elements of Power, sem az új Perfect Dark Zero. Az ezt követő időszakban beálltak játékokat készíteni az azóta ólajtónyit bukó, X360-hoz kifejlesztett mozgásérzékelős kiegészítőhöz, a Kinecthez, ami egyben azt is jelentette, hogy ha nagyon akartak, sem tudtak volna brillírozni. A fenti summázatra annyiban volt szükség, hogy kontextusba helyezzük ennek a cikknek a tárgyát. A Sea of Thieves ugyanis a nagy visszatérést jelentheti a szebb napokat látott stúdió számára. Vagy nem.

A Béta változat elvileg külön az erre a tesztidőszakra kifejlesztett játékteret kapott, vagyis mindezzel így és ebben a formában nem fogunk találkozni. Az indítás nem tart sokáig, cserébe olyan fapados, mint egy öreg Ganz villamos. Lényegében három mód között választhatunk. A felemelkedésünket vagy bukásunkat jelentő vizeknek nekivághatunk egyedül, egy társsal vagy egy négyfős legénység részeként.

A magányos kalandozás természetesen kisebb, két ágyús hajót jelent, de még ezen a féldióhéjnyi lélekvesztőn is annyi munka szakad a nyakunkba, hogy már annak örülni lehet, ha sikeresen ki tudunk kötni egy móló közelében, anélkül hogy léket kapnánk. Egyszerre kell ugyanis kormányoznunk, felhúznunk a vitorlákat, leengednünk a horgonyt, és azt sem árt szemmel tartanunk, hogy hol a tökömben is járunk. Ez utóbbi feladatot némileg nehezíti a fővitorla, amely alapesetben szépen kitakarja előlünk a látóteret, ami nyílt vízen nem gond, hiszen erre találták ki az iránytűt, zátonyok közt ellavíroznunk viszont cseppet kihívást jelent. Persze cikázhatunk az árbockosár és a kormány között, mint egy maréknyi kokainnal gerjesztett selyemmajom, de talán felesleges bővebben kifejteni, hogy ez mennyire nem a siker záloga. Ha pedig annak rendje s módja szerint betör a víz a hajótérbe, akkor to do listánk ácsmunkákkal, és vízmeréssel-hordással egészül ki. Természetesen mindezt úgy kell elképzelni, hogy az időjárás trópusi üdvözlőlapra kívánkozik, ellenséges hajók nincsenek a láthatáron. Ha ugyanis csak egy extra, nehezítő körülmény a tiszteletét teszi, akkor úgy érezhetjük magunkat, mint egy SBO-s nővér a Honvédban zombijárvány kitörésekor.

Paradox módon a játéknak ez a legaktívabb része a legunalmasabb. Akármennyire is pörgünk a faszunkon, mint iránytű mágnesviharban, ha egyszerűen a sok munka nem hálálja meg magát. A Sea of Thieves alapesetben ugyanis úgy néz ki, hogy szerzünk egy két részből álló kincsestérképet, melyből az első egy szöveg a pontos lokációról, a második pedig az adott sziget térképe X-ekel telihintve. Fogjuk magunkat, eldzsalunk a szigetre, ott kiássuk a ládákat, a ládákkal visszahúzunk a kikötőbe, eladjuk őket, és a pénzből bevásárolunk. Ez pedig magányosan roppantul lélekölő és monoton tevékenység, habár ebben az érzésben kétségkívül az is ludas, hogy a pénzzel egyelőre nem igazán tudunk mit kezdeni. A ruhavásárláson kívül még vehetünk újabb térképeket, szerezhetünk pár eszközt, de nincsenek eladó fegyverek (akad egy üres kovácsműhely, tehát a végleges változatban lesz ilyen), nem fejleszthetjük a hajónkat, magyarán hiányoznak a gürcölésnek értelmet adó, esszenciális lehetőségek.

A négyesben való kalandozás viszont teljesen más képet fest, a játék szerencsés esetben ilyenkor kinyílik, és már ebben a szedett-vedett változatban is emlékezetes élményt nyújt. A fent kifejtett ügymenet ugyanis ilyenkor úgy fest, hogy nekivágunk nyolcágyús hajónkkal a tengernek, eleinte mindenki töketlenkedik, keresi a helyét. A Rare részéről nagyon jó döntés volt, hogy nincsenek kasztok, előre választható szerepek, így mindenki kipróbálhat mindent, és egy normálisabb társasággal előbb-utóbb úgyis kialakul a rend a fedélzeten. Ekkor már van értelme tengeri csatákat vívni (sajnos a játékban perpillanat a játékosok közötti egyedüli kommunikációs forma az ágyúdörgés). Ez különben hatalmas poén, olyan mint alulnézetből, egy matróz szemszögéből játszani a Pirates!-t. Ráadásul bevethetjük a Guybrush Threepwood módszert is, tehát ha nincs golyó egy ágyúban, kilőhetjük magunkat belőle, és így átjuthatunk az ellenséges hajóra, hogy vérben áztassuk a fedélzetet. Jó esetben nem a sajátunkban.

Ráadásul nem mindegy hova célzunk: ha el akarjuk süllyeszteni ellenségünket, akkor a vízszint alá kell lőni. Az sem semmi, hogy miféle thriller kerekedik pár pillanat alatt egy tengeri csatából. Az egyik alkalommal szépen haladtunk tovább a diadalunk után, ám egyszer csak azt vettük észre, hogy az ellenség egyik matróza átúszott a hajónkra, és elkezdett egyesével leszedni minket. Azért is volt különösen izgalmas ez a macska-egér harc, mert már volt jó pár kincsesládánk, amiket simán lenyúlhatott volna tőlünk. A betolakodó helyretétele után még összeszedtünk pár ládát, majd órák múlva, kincsektől roskadozva tértünk vissza a kikötőbe, ahol vagyonkánk biztosítása után első utunk a kocsmába vezetett (a pia ingyen van), és addig ittunk, amíg járni nem tudtunk, és szó szerint rommá hánytuk a szigetet. Amúgy kalózaink kicsit kákabélűek, olyan két-három korsó után bedobják a törölközőt.

A problémát nyilván sejti mindenki: hasonló pillanatokhoz megfelelő játékostársakat kell találni. Nekem szerencsém volt az említett amerikai srácokkal, de ilyen mázli, ilyen jól szuperáló csapat a három átjátszott éjszakából egyszer fordult elő. Persze nyilván más, ha az embernek akad olyan baráti köre, akik néhány órára egyszerre riaszthatóak, de harminc éves kor felett tapasztalataim szerint ez nem jellemző.

A grafika részben csodálatos. A rajzfilmes hatású táj kicsit olyan, mintha fejest ugrottunk volna a Monkey Island világába, de ez ráadásul meseszép fény effektekkel, eszméletlenül hömpölygő felhőkkel, és az egyik legjobban elkapott vízzel egészül ki. A növényzet már egy fokkal talán kevésbé meggyőző, az emberek pedig valami iszonyatosak, ilyen arcok már a Fable első részében sem mentek volna el büntetlenül.

A Sea of Thieves jelenleg ígéretesnek tűnik, a legnagyobb erőssége, hogy nem hasonlítható semmihez. A harc a teljes élmény töredékét jelenti, a csapatmunka mégis esszenciális, és legjobb pillanataiban azt a gyermeki élményt nyújtja, mint mikor a játszótéren papagájt képzeltünk a vállunkra, és kineveztük az egyik mászókat hadihajónak. Több tartalomra természetesen szükség lenne, de ezzel valószínűleg nem lesz gond. Az igazi probléma egy valamirevaló négyfős legénység összeverbuválása, hisz ennek az apró baromkodásokkal teli programnak a legfőbb ereje a közösség, de ez egyben a gyenge pontja is.

A Sea of Thieves március 20-án jelenik meg Microsoft Windows és Xbox One rendszerekre. Mi Xbox One X-en próbáltuk ki.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!