Két fegyveres cowboy megáll egymással szemben a poros
kisvárosi utcán, amelyet az Isten és a díszlettervezők is arra teremtettek,
hogy véres pisztolypárbajok helyszíne legyen. Keményen egymás szemébe néznek,
mozdul a karjuk, és… kezet fognak, boldog karácsonyt kívánnak egymásnak, aztán
mennek a dolgukra. A Pisztolyt Ringónak (Una pistola per Ringo, 1965) a maga vérző
szívű, idealista jófiú seriffjével ezután még percekig úgy csinál, mintha egy
patyolattiszta, szépelgő, naiv kis amerikai westernecske lenne a negyvenes
évekből, amikor a vadnyugat romantikáját még nem hogy Peckinpah, de a Délidő
sem szennyezte be.
Aztán színre lép az Angyalarcúnak becézett, kölyökképű vidám hős, aki éppen ugróiskolát játszik (!) egy csapat gyerekkel, amikor bosszúszomjas emberek keresik fel, hogy ólommal pumpálják tele – de pislogni se tudnak, mielőtt Ringo arrogáns magabiztossággal és jeges nyugalommal lekaszálja őket. Egy spagettiwestern kvalitása (na meg hangvétele) általában jól mérhető azon, hogy hogyan prezentálja a főszereplőjét: koporsót vonszolva érkezik egy városba, vagy azon méltatlankodik, hogy a gyerekek túl komolyan veszik az ugróiskola szabályait? Giuliano Gemma Ringója mintha Eastwood névtelen emberének divatérzékeny, öltönyös, örökké derűs és energikus, csak egy kicsit kevésbé karizmatikus, viszont semmivel sem kevésbé halálos kisöccse lenne.
Duccio Tessari, az Egy maréknyi dollárért egyik írójának első saját rendezése nagyrészt egy farmon játszódik, amelyet egy bankrablás után, a törvény elől menekülve száll meg egy mexikói banda Sancho (az örök tetűláda, Fernando Sancho egyik leghálásabb szerepe; megállás nélkül gonoszkodik, röhög és toporzékol) vezetésével. A seriff nem akarja lerohanni a farmot, mert félti a túszokat, köztük is főleg a menyasszonyát, úgyhogy az önvédelemből elkövetett négyes gyilkossággal sittre ültetett Ringót bízza meg, hogy szabadulása és némi zöldhasú fejében szivárogjon be a farmra, és így vagy úgy, de füstölje ki onnan a banditákat.
A film afféle átmenet a Leone dollár-trilógiája nyomában készült mocskos, véres, durva italók és a tisztább, visszafogottabb, John Wayne-féle amerikai westernek között. Noha nem kevés embert ölnek halomra benne, sőt, ártatlanok brutális kivégzésére is sor kerül, összességében a Pisztolyt Ringónak jóval kevésbé komor, kegyetlen és cinikus, mint társai többsége (bár van benne egy meglepően szépen végigvitt, tragikus szerelmi szál), és még a húzósabb pillanatait is lágyítja némi kellemes, sötét humor. Az egyik jelenetben például egy bandita már-már komikusan nagyot ásítva és nyújtózkodva nyitja ki az ablakot, csak hogy rögtön kapjon egy golyót a szeme közé – a reggeli idillt megszakító hirtelen erőszak szinte rajzfilmesen komikus.
A filmet elsősorban Gemma Ringója adja el, aki persze csak látszólag teljesen amorális („Mindig a győztes oldalon kell állni! Ez elvi kérdés.”), és azt is hiába hangoztatja, hogy pusztán a pénz érdekli – a néző nagyon is jól tudja, hogy valahol mélyen, titokban aranyszíve van. Mégis szorult belé annyi rosszfiúság és komiszság, hogy élvezet legyen figyelni, ahogy a megjátszott közömbösségével, a sármjával, a géppuskaszájával meg a pimaszul magabiztos kiállásával a banditák között manőverez, és úgy játszik mindenkin, mint a hegedűn.
Gemmának, bár vannak, akik szerint túl „szép- és jófiús” a spagettiwestenhez, sokat köszönhet az akkori olasz filmipar: a Pisztolyt Ringónak az italohullám egyik korai darabjaként óriási sikerrel demonstrálta, hogy nem feltétlenül kell amerikai arcot importálni egy olasz westernfilm főszerepére (persze Gemma azért, biztos, ami biztos, a nem kifejezetten olasz Montgomery Wood álnéven szerepelt a reklámanyagokban). A Pisztolyt Ringónak, mint minden átlagnál jobban teljesítő spagettiwesternnek, számos nem hivatalos folytatása/koppintása készült, illetve ugyanezzel a stábbal született hozzá egy tényleges folytatás is egy évvel később, Ringo visszatér címen (ami persze igazából szintén nem „tényleges” folytatás, de ebbe most ne menjünk bele). Mindkettőt érdemes megnézni.