Zaklatás - Weinstein és más állatfajták

Szerző: Mosolygó Miklós

A középkor óta kettesével szedjük a fokokat az állampolgári jogok lépcsőházában. Megszüntettük a feudális függést, megteremtettük a civil magántulajdont, bevezettük az általános közteherviselést, kiharcoltuk a szabad választójogot. A nyugati civilizáció a világháborúk után követte a kijelölt irányt. Az USA-ban a század második felében a feketék emancipációs törekvéseit is siker koronázta. Egyvalamiről feledkeztünk el. Bár a jog szerint férfi és nő a munka frontján is egyenlő lett, ezt a szándékot elgáncsolták a társadalmi konvenciók. Ennek a problémának a fonákjáról szól a Zaklatás (Disclosure, 1994) című film.

Egy sikeres informatikai cég vezetője a nyugdíjazását fontolgatja, helyére pedig a kiváló szakember Tom Sanders (a majkeldagleszsége csúcsán lévő Michael Douglas) pályázik. A fényes kilátások dacára helyette a céghez külsősként érkező Meredith Johnsont (a nőisége csúcsán lévő Demi Moore) választják, aki korábban Tom szeretője volt. Sanders csalódottan megy fel Meredith irodájába egy szakmai megbeszélésre. A nő először csak közös nosztalgiázással múlatja az időt, majd egyértelműen felkínálkozik Sandersnek. A bódító parfüm, a rombusz blézerbe bújt parancsoló testtartás, egy napai kirándulás emléke elgyengítik hősünket.  Rövid csata után aztán mégis ellenáll a kísértésnek, ezért újdonsült főnöke bosszúból szexuális zaklatással vádolja meg.

A film készültekor még csak pedzegették azt a dilemmát, amely nemrégiben vulkanikus erővel tört a felszínre. Hol a határ egy főnök és egy beosztott között? Ha a szex hatalom, akkor ez korrumpál minden hierarchikus viszonyt? Tanácsos-e belépni egy beosztott intim szférájába? Tekinthetünk-e bármilyen belegyezés nélküli fizikai közeledést ártatlannak? Egyáltalán úgy kell-e tekintenünk az elődeinkre, legyenek azok férfiak vagy nők, mint emberekre a pattintott kőkorszakból? Ezekre a provokatív kérdésekre ma már talán sejtjük a választ, de Hollywood egészen a közelmúltig szemlesütve fordult el a témától. Időre van szükségünk, hogy kilássunk a porfelhőből.

A forgatókönyv azzal, hogy egy nőt helyez a zaklató szerepébe, a férfiaknak is megmutatja a kiszolgáltatottság és a szégyen érzését. Egy zaklatásért perelő férfi pedig nem sok együttérzésre számíthat. Nem lesz belőle más, csak piszoárok és squash öltözők vicceinek céltáblája. A macsó társadalom nemcsak a nőket, de saját gyermekeit is felfalja.  Ugyanakkor elgondolkodtató az is, hogy egy férfi miért mer azonnal támadásba lendülni, ha igazságtalanság éri? Mert egy nőnek legtöbbször csak az ökölbe szorított kéz és a tehetetlenség jut.

A rendező ügyes kézzel árnyalja a problémát azzal, hogy megmutatja hősünk egy napját az irodában. Ha valami összejön neki, és elfogja a jókedv, szó nélkül rácsap az aktájával a titkárnője fenekére. Az ’50-es években ez annyit jelentett volna, mint lehajtani egy pohár scotchot, de itt már feltűnően hosszan időzik el rajta a kamera. Az is árnyékot vet Tomra, hogy mielőtt egy csodálatos IKEA familyt alapított, a hagyományos macsó ethosz szerint élt, és kollégái csak úgy irigykedtek a hódításaira.  Később vádlói próbálják besározni ezzel is, meg azzal is, hogy tudnia kellett volna, munkaidő után egy üveg napai bor és egy fekete ördög nem tesz jót a házasságának.  A néző ennek ellenére elkezd együttérezni Tommal: a gyarlóságai ellenére jó szakember és szerető apa, nem érdemli meg, hogy kicsesszenek vele. A cselekmény előrehaladtával az új vezető hatalmi visszaélését sokatmondóan árnyalják a megalkuvó kollégák árulásai. A történet viszonylagos happy endje mellett ott marad a keserű felismerés: it’s just another day at the office.

A filmet tárgyalva nem mehetünk el annak aktualitása mellett. Ne legyen kétségünk afelől, ha Harvey Weinstein vagy Kevin Spacey Hollywood aranykorának sztárjai lettek volna, akkor a történetírás másként emlékezett volna rájuk. A visszavonulásukkor sírt volna egész Hollywood a kis Shirley Temple-től az MGM oroszlánig. Így viszont a nevük egy másféle könyvbe kerül majd be: egybeírva, kisbetűvel. Az amerikai progresszió és képmutatás sokszor kéz a kézben jár. Nagy korszaka ez a nőknek, gondoljunk csak Gal Gadot megtestesült szupernő szerepére, ám az indulatoktól megrészegült emberek hajlamosak túlzó vádakat megfogalmazni. Túlbuzgó diákjai lettek egy  szubkultúrának, amely pajzsra emeli a nőket, és összemossa a férfi kritikusokat az erőszak szálláscsinálóival. Így lett a korábban eminens Matt Damonból egy megkérdőjelezett hitelű figura. A helyzet persze nem egyszerű. Egy kötéltáncos ügyessége kell ahhoz, hogy az indulatok ilyen viharában kiegyensúlyozott véleményt tudjunk alkotni. Botot a kézbe, nagy levegő és indulás!

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!