A maffia ezerfejű szörnyetege különös regenerációs képességekkel rendelkezik: a testet irányító fej levágása után rettentő gyorsan nő a helyére egy új. Különösen igaz ez abban az esetben, ha a fejet a saját keze taszítja a mélybe. A Gomorra harmadik évadának premierjét az olasz Sky Italia csatornán több mint 1 millióan látták. Csak viszonyításképpen, az agyonhype-olt Trónok Harca hetedik évadának nyitányára ugyanott alig több mint 500 000-en voltak kíváncsiak. Az olaszokat tehát még mindig rettentően foglalkoztatja a maffia témája, amivel - a Gomorrának és a hozzá hasonló nyers és rideg sorozatoknak hála (Suburra) - a nemzetközi közönséget is megfertőzték. Magyarán már nem csak azoknak az olaszoknak a belügye a probléma, akik a szervezett bűnözéssel mindennap szembesülnek, hanem bárkinek, aki leül a tévé elé.
Egy sorozat esetében rendkívül fontos a koncepcionális építkezés, hogy a néző azt érezze, nem csak az egyik jelenetből esik önkényesen át a másikba a cselekmény, hanem, ha úgy tetszik, íve van. Fontos, hogy minden karakter tudatosan haladjon valahova, cselekedeteiket szilárd elvek (még ha negatívak is) vezéreljék, ha pedig útjukról letérnek, akkor azt erkölcsi és érzelmi alapokkal támogassák meg. Pontosan ez az, amire a Gomorra készítői már a sorozat legelején ráéreztek.
A harmadik évad nagyjából ott folytatódik ahol az előző abbamaradt. Don Pietro halott, a Savastano családban teljes káosz uralkodik. Mindenki pontosan tudja, ki áll az események hátterében, legalábbis, hogy ki az a báb, akinek a kezéhez az öreg Don vére tapad. Ciro menekülni kényszerül az országból, miközben Gennaro Savastano, az öreg Don fia igyekszik elvarrni a szálakat maga körül. Mérhetetlen önteltségéből fakadó cselekedetei azonban egy új családon belüli ellenséget generálnak, amely már a feleségét és gyermekét is veszélyezteti. Egy régi ismerős visszatérése, és egy feltörekvő fiatal becsvágya együttesen nyújt baráti kezet a fiatal Savastanónak, hogy felvegye a harcot riválisaival.
Zseniálisra sikeredett anno a Gomorra második évada, féltem is tőle, hogy a harmadik (és negyedik) évad már nem fogja tudni tartani azt a szintet, amit előtte játszi könnyedséggel, csuklóból kirázott magából. Istenem, mekkorát tévedtem! Az olasz alvilág legjavát fenekestül felforgató és szemünk elé táró széria ugyanis még sosem volt ennyire átgondolt. Az évad két főszereplője, Ciro és Genny kapcsolata olyan mélységet kapott, amelyet még filmen is ritkán látni, nemhogy tévében. Az alvilág ugyanazon részében gátlástalanul dagonyázó két karakter jellemének ellentétes pólusai egy hatalmas gordiuszi csomóvá fonódnak össze. Mert hiába menekül el Ciro a múltja elől, hiába érzi, hogy képtelen feldolgozni családja halálát, amihez ő maga is szervesen hozzájárult, és hiába hasonul meg a múlt eseményei miatt, hamar rájön, hogy életének egyetlen célja van csupán. Egyetlen dolog van, amiben igazán jó, és egyetlen hely van, amit otthonának érez. Rövid kelet-európai kitérője után (az évad 3. részében lezajló bulgáriai kanyar a sorozat egyik csúcspontja) végül tékozló fiúként hazatér Nápolyba.
Cselekedeteit most már nem csupán a becsvágy motiválja, hanem családot keres. Keresi elveszett gyermekét, emellett igyekszik saját magát egyfajta magyarázattal felvértezni, pusztán hogy elmondhassa: a múltjában történtek nem voltak teljesen hiábavalóak. A lelkét marcangoló bűntudatát egyfajta groteszk apa-fiú kapcsolat képében próbálja csitítani, amikor a fiatal Enzót saját önös érdekei mellett felkarolja, és tapasztalatait azon álszent gondolat mentén adja át, miszerint nem szeretné, hogy az ifjú ugyanabba a hibába essen, mint ő maga. Ugyanakkor bűntudatán többször is felülemelkedik Gennaro Savastanóval való kapcsolata, amelyben tökéletesen testesül meg a „se vele se nélküle”-viszony prototípusa. A néző minden egyes jelenetben érzi és tudja, hogy előbb vagy utóbb valamelyikük felülkerekedik a másikon, és közvetve vagy közvetlenül, de egyetlen határozott mozdulattal felborítja a köztük fennálló egyensúlyt.
Amíg Ciro szinte teljesen meghasonult, addig Gennaro Savastano végtelenül önző és törtető. Nem bírja elviselni a vesztes szerepét, még akkor sem, amikor a családja élete a tét. Legalábbis addig, amíg rá nem döbben, hogy pontosan ugyanazon az úton jár, amelyen a „barátja”. Ciróval való szövetségét nem csupán az érdekek, hanem a múltjuk és egyfajta testvériség is összeköti. A kapcsolat, amely a sorozat előző évadaiban még a vérköteléknél is szorosabban fonja össze a két szereplő mindennapjait, ebben az évadban csúcsosodik ki leginkább. Még azon a ponton is érződik, ahol a két vezérkarakter története „kettéválik”, hogy ez a szakadás a sokkal nyersebb és praktikusabb Gennarót is megviseli. Ekkor pedig bekövetkezik az, amit a sorozat készítői mesteri precizitással, részről részre adagoltak. A két karakter közötti egyensúly felborul, a törést azonban nem külső tényező, vagy becsvágy generálja, hanem a bűntudat a jelen és a múlt miatt, az önfeláldozás, és a megbocsájtás képmutató elnyerése.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy két emberek érdekek és a szeretet vezérelte bonyolult kapcsolatát a The Americans kivételével még soha semmilyen sorozatban nem ábrázolták ilyen pontosan és mélyen. A harmadik évad két különböző helyről érkező, mégis hasonló utat bejáró ember történetének csúcspontja, és vélhetően a Gomorra első nagy szakaszának egyfajta lezárása. Mert bár nem tudjuk még, pontosan mi várható a folytatásban, annyi bizonyos, hogy ebben az évadban lezárult Gennaro Savastano életének egy fontos fejezete, és megszabadult a múlt béklyóként rá nehezedő terheitől. Tudom, hogy minden eddigi évadról írt cikkemet ugyanazzal zártam, de egyszerűen nem nagyon tudok mást mondani: a Gomorra minden Geekz-olvasó számára egyszerűen K.Ö.T.E.L.E.Z.Ő. !