Szerző: Varga Ákos
A Birdman végén, amikor Riggan ellövi a fél arcát egy színházi darab zárlatában, a hírhedt kritikusnő arról lelkendezik, hogy megszületett a színházi szuperrealizmus. Az Ördögűző executive producere, Noel Marshall már 1981-ben, vélhetően a saját tudta nélkül megteremtette a játékfilmes szuperrealizmust: Roar című filmje forgatásakor saját családját kínálta fel egy falka vadállatnak.
Marshall tizenegy éven át készült exploitation-kalandfilmje több rekordot is tart. Egyrészt ez minden idők legdrágább home made – mozija, a 17 millió dollárra rúgó költségvetés akkori árfolyamon egy közepes stúdiófilmhez is elég lett volna. Az is bizonyos, hogy azóta sem szerepelt ennyi nagyvad egyszerre egy filmben: a történet helyszínéül szolgáló farmon oroszlánok, tigrisek, pumák, párducok és elefántok éltek együtt a forgatás alatt. Sőt, vélhetően Marshall projektje kapná a minden idők legtöbb emberi sérülésével járó filmforgatásának díját is: a Roar készítése alatt 70 stábtagnak esett bántódása, a később a Die Hardon és az Elemi ösztönön is operatőrként dolgozó Jan de Bont fejbőrét például vissza kellett varrni egy oroszlántámadás után, de Marshall mostohalánya, Melanie Griffith és egyik fia, John sem úszták meg skalpolás nélkül.
A keletkezés körülményeinek ismerete azért fontos, mert ezek nélkül ma vélhetően senkit sem érdekelne Marshallék szerelemprojektje. A Roar ugyanis sok szempontból esetlen, kiforratlan film. A cselekménynek nincs íve, a vágások ritmusa és technikája sokszor egy gyengébb egyetemi vizsgafilmre hajaz, egyedül a történet végső, tanmese jellegű következtetése érdekes, mely az ember és állat közötti harmóniát, valamint a veszélyeztetett fajok védelmét propagálja. Ez azonban a papírvékony sztori és a szüzsé egyenetlensége miatt nincs megfelelően felépítve, egy-két apró jeltől eltekintve a konklúzió csak lóg a levegőben, mivel a forgatókönyv erőltetetten fut ki erre a szintézisre.
A film egy különös családegyesítés körülményeit mutatja be. Hank (Noel Marshall) Afrika közepén él egy hatalmas villában, csúcsragadozókat nevelve. Hosszú különlét után látogatóba érkezik hozzá felesége, Madelaine (Tippi Hedren), valamint gyerekei, Melanie (Melanie Griffith), John (John Marshall) és Jerry (Jerry Marshall). Ám a családtagok elkerülik egymást, Madeleine és a gyerekek így betolakodókként érkeznek a házba, rögtön magukra vonva a nagyvadak figyelmét, aminek sejthető, mi lesz a vége…
Bár a film eleji inzertek egy szót sem ejtenek arról, hogy Marshall emberi életeket sodort veszélybe, azt büszkén hirdetik, hogy egyetlen állat sem sérült meg a forgatás alatt, sőt, a történet szempontjából fontos három oroszlán még szereplői kreditet is kapott. Az állatokhoz fűződő szinte megszállott rajongás Marshall egyébként picit maníros játékán is tetten érhető: olyan könnyedén mozog a hatalmas ragadozók között, és akkora odaadással bánik velük, hogy azt öröm nézni. Az viszont már kevésbé felemelő, ahogy az oroszlánok szeretetük kifejezéseként néha bekapják Marshall fejét, vagy olyan finoman kapaszkodnak a kezébe, hogy kicsordul a férfi vére. Ezek a jelenetek pedig csak a felvezetései annak az őrületnek, ami később a feleség és a gyerekek megjelenésével uralkodik el.
A Roart nagyon nehéz nézni, mivel az oroszlán-, tigris- vagy elefánttámadások és az azokra adott reakciók teljesen valóságosak. A forgatás során nem voltak kaszkadőrök, nem használtak ketreceket és különleges effekteket sem, ezáltal a színészek szemében végig tetten érhető a zsigeri rémület, és úgy küzdenek vagy menekülnek, mintha az életük múlna rajta (mert végül is tényleg az életük múlt rajta). A Roart így nem a minősége teszi filmtörténeti kuriózummá. Bár az operatőri munka kifogástalan, és a színészi játék az említett okok miatt többnyire érzékletes és őszinte, ezek a pozitívumok nem tudják palástolni a forgatókönyv és a rendezés gyengeségeit. Például a történet fő bonyodalma, azaz, ahogy a család és Marshall véletlenül elkerülik egymást, erőltetett és narratív szempontból teljességgel megalapozatlan, a forgatókönyv pedig csak tessék-lássék módon próbálja megmagyarázni a logikátlan cselekedeteket. Ráadásul a feleség és a gyerekek túl hamar keverednek az oroszlánok közé, így még a figurák vázlatos felskiccelésére és a nézői kötődés megteremtésére sem marad elég idő, következésképp nem igazán lehet izgulni a család tagjaiért. Ez egyébként később sem változik, a filmidő előrehaladtával egyedül Jerry és Madeleine között bontakozik ki olyan viszony, hogy érdemes legyen drukkolni nekik, és csak köztük működik a kémia, hiába igyekeznek nagyon a fiatal színészek, az élen Melanie Griffith-szel.
Marshall filmjére mégsem lehet haragudni (arra a rendezőre, aki ezt teszi a családjával, már annál inkább), mert érződik rajta az az elhivatottság, amely például Ed Wood filmjeit vagy Tommy Wiseau The Room című agyzsibbasztását is a klasszikusok közé emelte. Sőt, ebben az esetben a fanatizmus tehetséggel, valamint megalapozott koncepcióval párosult (Marshall emellett ügyesen tiszteleg Tippi Hedren egyes jeleneteinél a Madarak előtt is), és a Roar bizonyára az elhúzódó forgatás és a szerencsétlen körülmények miatt lett ilyen fésületlen darab, az mindenesetre örömteli, hogy végül nem folytatódott a játékfilmes szuperrealizmus tizenegy nyáron át tartó egyfilmes korszaka.