Annihilation - Felfedezőút a csillámló pusztulásba

Szpojleres!

Alex Garland eddigi munkássága az embert érintő potenciális, néha egyértelműen, néha kevésbé fantasztikus fenyegetéseket tárgyalta ki, és a Netflixen tegnap óta elérhető Annihilation is beleillik a sorba. Egyfajta rák zuhan az űrből a Föld testébe, és elkezdi bekebelezni: egyre nagyobb falatot harap ki magának területéből. Formája ismeretlen. Arról, hogy terjeszkedő birodalmában mit művel állat- és növényvilággal, illetve emberekkel, a történet elején még fogalmunk sincs, hiszen egyetlen katona kivételével senki nem tért még vissza a kívülről feltérképezhetetlen X-Térségből.

A terület másik neve, beceneve Shimmer, csillámlás, villanás, és a burka valóban olyan, mint mikor a fény megtörik egy olajos vízfolton: színek áramlása, ami mögé csak félig-meddig lehet belátni, és a szemed nem tud rajta megállapodni. Odabent nincsenek irányok és idő, csak anyag van, matéria és állandó változás.

Aki visszatért, mintha árnyéka lenne önmagának: Kane őrmestert (Oscar Isaac) is halottnak hitték, társaival egyetemben, ám most mégis ott áll feleségével, a biológus Lenával (Natalie Portman) közös hálószobájuk ajtajában. Úgy érkezik, mint egy kísértet, hangtalan, mert igazából tényleg abban a pillanatban materializálódott. Felesége a gyászt lenullázó őrült boldogság lendületével veti magát Kane (beszélő név, filmmitológiai vonatkozásban) nyakába, ám a férfi nem tud a kérdéseire válaszolni, sőt, azonnal elkezd fizikálisan-radikálisan leépülni. Férje életének megmentése érdekében, a Shimmer titkainak leleplezése reményében Lena részt vállal az X-Területre behatoló X-edik misszióban, bár szinte biztos, hogy a halál, vagy a soha vissza nem térés lesz a jussa.

A határátlépést azonnal időérzék-vesztés követi, több nap emléke kitörlődik a kutatók emlékezetéből. A Schimmer flórája és faunája egy folyamatos kísérlet alanya, egy állandó, mindent mindennel genetikai szinten összevegyítő életforma játszótere - szó szerinti játszótér, mivel kombinációi tesznek a hatékonyságra, az evolúcióra: csak és kizárólag saját kénye-kedvének rendeli alá teremtmény-találmányait. Hőseink, az ötfős kutatócsapat tagjai mindezt napok munkájával térképezik fel, békés és halálos találkozásoknak, illetve megfigyeléseknek köszönhetően - utóbbiak végett számuk egyre fogy, a túlélők között pedig nő az ellenségesség. Közben elkezdenek ők is megváltozni.

A csapat tagjai mind sérült emberek - van akit a gyász hajt az ismeretlenbe, van, akit a csupasz önpusztítás, és van, akit a kínzó lelkiismerete. Az utóbbi Lenára vonatkozik. Tudatosan vagy tudat alatt óhajtják a változást, de persze félnek a haláltól, és ebből következik a film alapvetése: mit számít bármiféle emberi értékrendszer, ha olyasmivel kerülünk szembe, ami elkerülhetetlenül megváltoztat, urambocsá megsemmisít minket - ha viszont nem semmisít meg, lehet, hogy önmagunk feladása a helyes lépés? A részecskefizikában az annihiláció az, amikor az elemi részecske találkozik az antirészecskéjével, és energiává változnak. Happy end.

Rossz dolog tehát a pusztulás, az alapjainkban való megváltozás, önmagunk feladása, ha általa valami újabb, jobb, érdekesebb jön létre? Garland nem ad választ, bár utal rá, hogy igen. Filmjének gyengesége sajnos épp ekkor mutatkozik meg: az Annihilation azokban a jeleneteiben a legvarázslatosabb, mikor a környezetet szemlézi, a meglepőt, a rettenetest és a sokkolót kutatja. Mikor a hősei lelkének mélyére akar hatolni, minden erőfeszítése ellenére megmarad lábvíz mélységben. A narratívába ékelt folyamatos visszaemlékezések a Schimmer csodavadonját szimbolikus színpaddá igyekeznek redukálni, amelyre Garland a figurái problémáit akarja kivetíteni, így tárva a világ színe elé ösztönösen önpusztító természetüket, természetünket.

Csakhogy ezek a visszaemlékezések és figurák sehol nincsenek Tarkovszkij fájdalmasan-gyönyörűen hétköznapi asztronauta meg ál-kalandor hőseihez képest - Tarkovszkijt megidézni ehelyütt nemhogy elkerülhetetlen, de kötelező, hiszen az Annihilation akkora Solaris meg Stalker-hommage, hogy a fal adja a másikat. Ez a két pusztító erejű remekmű egy ugyanilyen köntösbe öltöztetett, ugyanilyen témakört járt körül sokkal nagyobb erővel, figurái iránt igazi együttérzést és együtt-rebbenést mutatva, sokkal több költőiséggel, és ami a lényeg, jóval titokzatosabban. Az Annihilation szinte az összes rejtélyét feltárja, feleslegesen és, főleg a film vége felé, klisék közt kalimpálva, butuskán.

Többek közt ezért is a Dredd Alex Garland mai napig legjobb filmje (ugyanis nemrégiben kiderült, hogy a 2012-es filmet ő, és nem Pete Travis rendezte). Az Annihilationnek vannak szó szerint varázslatos, vagy éppenséggel varázslatosan borzalmas jelenetei, pillanatai, de ezeknek a hatása szinte sosem a figurák jelleméből, háttértörténetéből vagy az (egyébként nem éppen világbajnok) alakításokból eredeztethető, hanem Garland csupasz rendezőtehetségéből és vizuális fantáziájából.

Ebben a szellemben: garantálom, hogy aki egyszer látta azt a bizonyos medvét, soha nem felejti el.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!