Szeretem azt az új Lara Croftot, aki a játékszéria 2013-as
rebootjában váltotta fel a régit: kisebb részben a technikai fejlődésnek,
nagyobb részben az idők szavának, valamint a megfontoltabb történetmesélési és
karakterábrázolási fogásoknak köszönhető, hogy az egykori kúpmellű szexszimbólumból
és archeológus terminátorból egy fizikailag és érzelmileg is sebezhetőbb, emberibb
figura lett. A filmadaptáció tökéletesen leköveti ezt a változást: Alicia
Vikander Lara Croftja olyan Angelina Jolie verziójához képest, mint Willis John
McClane-je Schwarzenegger John Matrixához képest. Az überelhetetlen tökösség és
coolság helyét átveszi a természetesség és földhözragadtság. Ráadásul Vikander
sokkal jobb színész, mint Schwarzenegger. Vagy Willis. Vagy Jolie. És bármily
meglepő, ezt itt is van alkalma demonstrálni.
Az első bő fél órában azt hittem, átléptem valami párhuzamos univerzumba, ahol kifejezetten jó játékadaptációk készülnek. A forgatókönyv veszi a fáradságot, és elidőzik a történet meg a karakter felépítésével, nem rohan lábát törve az első nagy akciójelenetig (mondjuk „nagy” akciójelenetek eleve nincsenek benne… de erről később). Apja hét évvel korábbi eltűnése ellenére Lara nem hajlandó elismerni a halálát, így viszont nem jut hozzá a rá váró gigászi örökséghez, és biciklifutárként gürcölve igyekszik összekaparni a kenyérre meg a harcművészeti edzésekre valót. Ez rögtön megágyaz a főhősnő két legfontosabb jellemvonásának, jelesül nagy, érző szívének (nem engedi el az apját) és fizikai-lelki edzettségének, szívósságának (meg kell állnia a saját lábán) – Vikander alakítása pedig minden pillanatban kifogástalan. Nem játszottam ugyan az összes játékkal, de megkockáztatom, hogy ilyen szép karakteralapozás egyikben sem volt.
Paradox módon akkor romlik el az egész, amikor elkezdődik a lényeg, a várva várt nagy kaland. Merthogy nem nagy, hanem kicsi, inspirálatlan és kiábrándítóan unalmas. Lara elutazik arra a lakatlan szigetre, ahol az apja elvileg eltűnt, hogy kiderítse, mi történt vele – és belebotlik egy rakás gépfegyveres rosszarcba (vezetőjük egy szomorúan szürke Walton Goggins), akik valami ősit, nagyhatalmút és rosszindulatút akarnak előásni a föld alól, mert az ilyesminek ugye mindig jó vége van.
Nincs valamirevaló motorja vagy lendülete a cselekménynek: a tét és a fenyegetés a fináléig tisztázatlan (az előásandó lelet: valóság vagy legenda?), nem szorít az idő, nem ketyeg az óra, nincsenek üldözők és üldözöttek – az embernek az az érzése, hogy a szereplők bármikor lefeküdhetnének aludni, esetleg barangolhatnának pár napot a szigeten madárfajokat katalogizálva vagy felhőket számolgatva, nem történne semmi. Nehéz így feszültséget teremteni. Nem is sikerül.
Roar Uthaug rendező (akinek a neve sokkal menőbb, mint maga a film) persze lefutja a kötelező köröket a játék tiszteletére meg a rajongói igények kielégítésére, úgyhogy van nehéz menekülés vízesés fölött lógó-széteső repülőgéproncsból (press X!) és felfedezés rafináltnak gondolt, valójában vagy hótegyszerű (ha odalépsz, felnyársal egy dárda), vagy képtelen (megmagyarázhatatlan módon, kényelmes fokozatossággal széthulló padló) halálcsapdákkal teli gigászi sírboltban. De még a helyszínek is laposak: 2018-ban kicsit túl vagyunk már azon a ponton, ahol némi sziklafal, erdőség meg sötét barlang még elment a vásznon egzotikusnak, izgalmasnak és érdekesnek.
Akció terén van egy kis lődözés, futkorászás, bunyó, meg némi kötelező íjazástm és csákánnyal való hadonászástm, de a film eleji, városi biciklis hajsza, holott csak egy laza, karakterépítő sportesemény, szégyenszemre sokkal összeszedettebb, mint bármi, ami később jön. A film nagyja a szigeten játszódik, és nincs egyetlen jelenete sem, amely akár akció, akár felépítés, akár karakter szempontjából meghatározó lenne, mint mondjuk a Wonder Woman senkiföldjés szekvenciája. Sőt, a Tomb Raider kifejezetten tévéfilmes hatású – nem rémesen rossz, pilotnak még el is menne (amúgy is annak érződik a stáblista előtti előrekacsintásoknak hála), de inkább tartozik a Titkok könyvtára-Nemzet aranya képviselte "hát, ezt a két órát is eltöltöttem valahogy" vonalhoz, mint bármi máshoz.
Persze ha olyanokhoz hasonlítjuk, mint a 2001-es előd, a Perzsia hercege, a Warcraft, az Assassin’s Creed vagy a Need for Speed, akkor azért mégiscsak van némi előrelépés – ilyen fejlődési tempó mellett az unokáink már láthatnak majd egy fasza Tomb Raider-filmet.