Philadelphia egy másik dimenzió markában - Kirkman újabb világvége-képregénye

Abbott #2

Történet: Saladin Ahmed
Rajz: Sami Kivelä
BOOM! Studios

Saladin Ahmed multikulturális családból származó sci-fi és fantasy író és költő, akinek első regénye, az Ezeregy éjszaka arab mitológiáját alapul vevő Throne of the Crescent Moon Locus-díjat nyert. Első képregénye a Marvelnál indult Black Bolt önálló sorozata volt, most pedig egy saját képregénybe is belevágott a BOOM! Studios égisze alatt.

Elena Abbott eltökélt és bátor újságíró, aki egy bulldog kitartásával ered minden apró információmorzsa nyomába, ha ez az igazság napvilágra hozásához vezethet. Fekete nőként a hetvenes évek Detroitjában azonban elég nehéz dolga van, még akkor is, ha egy zsaru özvegye, és ha mogorva főnöke a Detroit Dailynél megpróbálja megvédeni a befektetők előtt. Abbott ugyanis elég sokaknak a sarkára lépett már, kezdve gyanús dolgokban könyékig turkáló üzletemberektől az alvilági bandák piszkos ügyletein keresztül a valós világba betüremkedő természetfeletti erőket használó entitásokig. Egy ló, majd egy fekete férfi félbevágott maradványai alaposan felkavarják az egyébként elég tökös újságírónőt, mivel pontosan olyan kísérteties árnyakat lát a megcsonkított áldozatok körül, mint amilyenek a szeme láttára tépték szét a férjét. Világi és nem evilági segítőkre van szüksége, hogy kiderítse, ki vagy mi van a nyomában és tör az életére újra meg újra.

Ahmed elég ügyesen járja a természetfeletti és a valóság mezsgyéjét, a kor spiritisztáinak, politikai közegének és divatjának hatása remek ízt ad hard-boiled, természetfeletti ponyvatörténetének. A címszereplő karaktere egyszerre idézi Kolchakot, John Constantine-t és Fox Muldert, Kivelä és a színekért felelős Jason Wordie pedig nagyszerűen idézi meg a kor atmoszféráját.


JLA / Doom Patrol Special #1

Történet: Steve Orlando és Gerard Way
Rajz: ACO
DC / Young Animal

A 2017 legjobb képregényei közé válogatott Doom Patrol a képregényes körökben elsősorban az Umbrella Academy miatt elhíresült Gerard Way új (a DC égisze alatt futó Young Animal imprint) sorozatainak ékköve. Olyannyira, hogy a Milk Wars című mini crossover keretein belül a DC legismertebb és fő sorozataiba is betüremkedik, ezzel remélhetőleg a mainstream szuperhősképregények olvasóinak ingerküszöbét is átütve. Az öt füzetből álló történet a Young Animal öt sorozatát mixeli össze a leghíresebb hősök történetével (JLA/Doom Patrol Special, Mother Panic/Batman Special, Shade, the Changing Girl/Wonder Woman Special, Cave Carson Has A Cybernetic Eye/Swamp Thing Special, Doom Patrol/JLA Special) egy igazán Grant Morrisonos hommage segítségével.

Egy Retconn nevű vállalat úgy dönt, hogy mivel az Earth-Prime (vagyis a DC fő univerzuma) túlságosan fura és sokszínű szuperhőssel van tele, homogenizálni fogják, hogy jobban kiszolgálja a trendeket és a mainstream igényeket. A klasszikus archetípusokat egész egyszerűen átbrandelik ügyes marketinggel, majd eladják a legtöbbet ígérő vevőnek. A homogenizálást itt érthetjük pasztörizálásként is: a tejjel minden egészségesebb, az ebbe kevert, elmét kontrolláló anyag nem csak a szuperhősöket, hanem a Föld teljes lakosságát is joviális, unalmas, az ötvenes évek amerikai értékeit követő drónná változtatja. A JLA ebben a világban a Community League of Rhode Island, akik a közösség érdekeit figyelembe véve őrködnek az olyan visszás viselkedés felett, mint az individualitás, a pesszimizmus, a nem megfelelő nyelvezet használata és a festett haj. Milkman Man, azaz Superman elég rosszul viseli, amikor a Doom Patrol tagjai a negyedik falat áttörve megpróbálják megmutatni neki az igazi eredettörténetét, és felébreszteni az emlékeit (mint ahogy a későbbi füzetekben Wonder Wife és Father Bruce is).

Elképesztően jó az ötlet és a beleinjektált metafikció, az oldalakon nem csak maga Gerard Way, hanem a DC Comics alapítója, Malcolm Wheeler-Nicholson is megjelenik, az ötletparádé pedig tovább burjánzik az első füzetet követő négy másikban is. ACO, akinek a munkáját már megcsodálhattuk Nick Fury legújabb, pszichedelikus színvilágú sorozatában, itt is kitesz magáért: az innovatív panelezés, a remek karaktertervek, a dinamikus akció óriásit dob az egyébként is igen szórakoztató füzet minőségén.


Motherlands #1

Történet: Si Spurrier
Rajz: Rachael Stott
DC / Vertigo

A Multiverzum-elmélet igaz, és mi csak egy világban élünk egy megszámlálhatatlan párhuzamos univerzum közül: ez az alapja Spurrier ötletének, aki úgy gondolta, hogy az emberiség a természetéből adódóan nem tud igazán élni egy ilyen lehetőséggel. Természetesen a technológia, amely lehetővé teszi, hogy olyan világokba jussunk el, ahol a pszichikus auránk alapján létezik az emberi faj valamelyik verziója (legyen az gomba, nukleáris, óramű vagy netán biomechanikai alapú), rossz kezekbe kerülve katasztrófához vezet. Őrült tudósok, rafinált és kevésbé rafinált bűnözők kezdenek interdimenzionális ámokfutásba, ez pedig egy minden valóságra kiterjedő fejvadász szervezet létrehozását indukálja. Mivel rólunk, emberekről van szó, a leghíresebb fejvadászok természetesen egy valóságshow kíséretében üldözik a körözött bűnözőket.

Ebbe az őrült és kaotikus világba ágyazza Spurrier a két főszereplő kapcsolatának történetét: Selena a dimenzióugrás hőskorszakának egyik leghíresebb fejvadásznője, aki csak a sikernek és a hírnévnek élt, így a családi élete egy lelőtt repülő csészealj sebességével állt bele a földbe. Mára már csak egy magányos, deréktól lefelé fémprotézisbe ágyazott vénasszony, akit hosszú idő óta először keres fel a lánya, Tabitha, aki ugyancsak fejvadászként keresi a kenyerét. Tabitha nem is különbözhetne jobban anyjától: nagydarab, sztoikus és fatalista érzelmi roncs, köszönhetően teljesen sivár és traumáktól terhes gyermekkorának. Az egyetlen közös dolog a két nőben Tabitha elveszett öccse, akit az apja még gyerekkorában elrabolt, és egy ismeretlen valóságba vitt, mostanra viszont a legkeresettebb és legértékesebb dimenzióutazó bűnözőfejedelemmé nőtte ki magát. Amikor kiderül a személyazonossága, Tabitha kénytelen az anyjához fordulni, akinek egyedi és prototípus nyomkövetőjével együtt erednek a nyomába.

A végtelen párhuzamos valóságokra épülő alapsztori nem félrebeszélés, Spurrier és Stott tényleg mindent bevetnek, hogy minél változatosabb és bizarrabb lényekkel, technológiákkal és világokkal töltsék meg a képregény oldalait. Őrült utazás, ami visszahozza a legszebb Sliders epizódokat, csak sokkal több káromkodással és meztelenkedéssel.


Oblivion Song #1

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Lorenzo de Felici
Image Comics

Robert Kirkmant most már nem csak a képregényolvasóknak nem kell bemutatni, de  a sorozataddiktoknak sem, a The Walking Dead ugyanis még mindig szinte töretlen népszerűségnek örvend (de legalábbis még mindig milliók nézik), az Outcast is debütált a kisképernyőn, sőt, Kirkman egy képregénytörténelemmel foglalkozó dokumentumfilmsorozat felett is bábáskodott (Robert Kirkman’s Secret History of Comics). Képregényes fronton a holtak még mindig menetelnek (mostanra már a 177-es számnál tartanak), az Invincible most fejeződött be, Kirkman pedig csak most fedte fel, hogy már több mint egy éve egy új képregénysorozaton dolgozik, melynek az első tizenkét száma előre el is készült. Az ilyesmi a mai világban, a Twitter, a blogok és a netes hírportálok korában óriási ritkaság, de Kirkman nem egy ismert rajzolót szerzett az új képregényéhez (aki azonnal lebukott volna, ha nem vállal új munkákat, mert titokban az ő storyboardján dolgozik), hanem egy teljesen ismeretlen, olasz művészt, akit az online portfólióján keresztül vadászott le.

Az Oblivion Song világában egy ismeretlen eredetű csapás, az Átvitelnek (Transference) nevezett jelenség Philadelphia egy jókora darabját vitte egy át egy másik, ellenséges és idegen flórával és faunával benépesített dimenzióba. Több, mint háromszázezer ember tűnt el egy pillanat alatt, és többségük azonnal oda is veszett, amikor az idegen szörnyetegek prédaként azonosították a jövevényeket. A kormány mentőexpedíciókat szervezett, hogy kimenekítsék, akit lehet, de azóta tíz év telt el: a túlélők elfogytak, a mentőcsapatokra szánt pénz elapadt, és szépen lassan mindenki lemondott arról, hogy a többi áldozatot valaha megtalálják. Nem így Nathan Cole, akinek a bátyja is az eltűntek között van: a megmaradt felszereléssel és pár segítővel újabb és újabb ugrásokat tett a másik világba, míg végül sikerült két újabb áldozatot megmentenie. A médiaszenzációt kihasználva megpróbálkozik a támogatás felélesztésével, ám a kormány és az emberek már elveszítették az érdeklődésüket, tovább léptek, és leírták a veszteségeiket. Nathan nem adja fel, de úgy tűnik, a túloldalon sokkal nagyobb veszély leselkedik rá, mint pusztán az őshonos ragadozók: a jócskán átalakult túlélők közössége szándékosan rejtőzködik a mentőexpedíciók elől, és a magányos kutató tevékenysége kezd terhessé válni számukra…

Kirkman azt állítja, hogy évekre elegendő történetanyaggal rendelkezik, és a harmincadik számig minden ki van dolgozva: nem hinném, hogy kételkedésre lenne okunk, de persze a tisztánlátáshoz még azért jó néhány füzet megjelenésére szükség lesz. Annyi azonban bizonyos, hogy a rajzoló jó választás volt, de Felici biztos kézzel népesíti be torz szörnyetegekkel az ismeretlen dimenziót, a lila és a gennysárga színvilág, a mutálódott organizmusok és a bizarr növényekkel benőtt épületek romjai tökéletes játszóteret biztosítanak Kirkman képzeletének.


X-Men Red #1

Történet: Tom Taylor
Rajz: Mahmud Asrar
Marvel Comics

Amióta felengedett a jég a Marvel és a Sony között moziverzumos szinten az X-Men és a Pókember jogainak a kapcsán, egyre-másra ütik fel a fejüket a korábban szándékosan mellőzött mutánsokat reflektorfénybe állító új sorozatok. A trend 2017-ben kezdődött, amikor az X-Men Prime one shot füzettel nyolc új címet indítottak el, melyek közül néhány egészen jól sült el (X-Men Blue, Jean Grey), kettőt  azóta el is kaszáltak (Generation X, Iceman), a többi pedig a gyenge közepestől a teljesen felejthetőig terjedt. Reménykedtem benne, hogy az új X-Men reneszánsz talán legalább részben visszahozza a klasszikus, nálunk is nagy népszerűségnek örvendő Claremont-éra fényét, ám nem így történt.

Az újabb próbálkozáshoz már több reményt fűzök, annak ellenére, hogy a megvalósításához nagyon sután kezdtek hozzá: az eredeti, a Sötét Főnix sagában az életét áldozó Jean Grey ugyanis visszatér a halálból egy minisorozatban (Phoenix Resurrection – The Return of jean Grey), végleg (egy képregénykarakternél soha se mond, hogy soha) megszabadulva a Főnix Erőtől, teljesen a maga uraként. A dolog pikantériája, hogy az időközben a múltból a jelenbe érkezett korábbi énje, mielőtt magába fogadta volna a Főnix hatalmát, a saját sorozatában jelen van ebben az idővonalban (Jean Grey). Ez az eredeti Jean Greyt egy pillanatig sem zavarja, nem rohan rögtön korábbi X-Men társai karjaiba, hanem egészen magnetós módon úgy dönt, hogy ideje végre tenni is valamit a mutánsok sorsáért a világban.

Ez hát az X-Men Red premisszája: Jean nekilát, hogy megvalósítsa a mutánsok és az emberek együttélésének vízióját, ezt pedig úgy kezdi, hogy először csapattársakat toboroz magának. Az új felállás Kurt Wagner (Árnyék), Laura Kinney (az új Rozsomák), Honey Badger (a Marvel egyik viszonylag friss, és rengeteg potenciállal rendelkező karaktere, Laura kiskorú, de legalább olyan veszélyes klónja), és két eddig ismeretlen mutáns, Trinary (egy indiai technopata lány) és a wakandai Gentle, akinek ereje Hulkéval vetekszik, de minél nagyobbra nő az ereje, annál nagyobb fizikai fájdalmat okoz neki a saját képessége. Jean ezek után segítséget kér a Föld legnagyobb gondolkodóitól: tudósoktól, művészektől, történészektől, politikai aktivistáktól, és rábeszéli őket, hogy engedjenek hozzáférést neki tudásukhoz és felhalmozott tapasztalatukhoz, melynek segítségével kidolgozhatja a víziója részleteit. Végül pedig politikai szövetségeseket keres és talál is: Wakanda és Atlantisz mellette állnak, amikor az ENSZ-ben azért szólal fel, hogy a világ országai ismerjék el az állam és ország nélküli mutáns nemzetet, mint közülük egyet, aminek ugyancsak beleszólása van az egész világot érintő döntésekben.

A terv működne is, ha az X-Men egyik leghatalmasabb ellenfele, Cassandra Nova már kezdetektől nem manipulálná a világszervezet tevékenységét, és így nem is hagyja, hogy bárki keresztülhúzza a számításait: a kamerák előtt robbantja fel egy ENSZ nagykövet fejét, úgy beállítva, mintha Jean tette volna. A mutánsellenes indulatok azonnal fellángolnak, Jean és csapata az összes kormányügynökség, a média és a közhangulat kereszttüzébe kerül, az álom összeomlani látszik.

Taylor nagyon merész és radikális alapokra helyezi a történetét, amely végre nem hősök és antihősök következmények nélküli összecsapását vetíti előre. Itt az egész mutánsfaj léte és megítélése forog kockán, és ez legalább olyan erős koncepció, mint Straczynski Rising Stars című opusában, ahol a szuperképességekkel rendelkező hősök nem macskákat mentenek faágakról, hanem az éhezés, a szegénység és a természeti katasztrófák ellen vetik latba erejüket. A Millar-féle The Ultimates többek között azért volt olyan jelentős képregény, mert foglalkozott a szuperhős szappanoperák véres következményeivel is: a New Yorkban tomboló, több ezer ember pusztulását okozó Hulkot halálra ítélik tömeggyilkosságért, és a törvények ellen még társai sem tehetnek semmit. Az első füzet alapján persze nem mondhatom, hogy Taylor ugyanilyen következetesen végig fogja vinni a feldobott koncepciót az X-Men Red oldalain, de azt bátran állíthatom, hogy hosszú idő óta ez ígérkezik a legizgalmasabb X-Men történetnek.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!