Platformok: Microsoft Windows, iOS, PlayStation 2, PlayStation 3, PlayStation 4, Xbox 360, Xbox One
Tesztelve: Xbox One X
Az eredeti tervek szerint a Resident Evil 4-et jóval akcióközpontúbbnak szánták, a játék sztorija pedig ennek megfelelően egy Tony nevű szuper erős és intelligens pasasról szólt volna. Végül – ahogy arra a történelemórákról emlékszünk – a zombis sorozat negyedik része a jó öreg Leon S. Kennedyt, a második felvonás egyik főhősét hasznosította újra, és bár felpörgött a harc az addigi tötymörgéshez képest, azért nem mutattak középső ujjat az eredeti koncepciónak (ez a megtiszteltetés az ötödik részre várt).
Miért pofázom a Resident Evilről? Azért, mert Tony barátunk és az ő vad hentelése nem tűnt el, csak átalakult. A Capcomnál szépen felsöpörték a vágószoba padlójáról a nyesedéket, kicsit kiglancolták, elkeverték az Isteni színjátékkal (azért senki se ez alapján készüljön az irodalomérettségire), és voila: megszületett a Devil May Cry. A fent kifejtett evolúció pedig nagyon jól tettenérhető a végeredményen: a relatíve zárt helyszín az Alone in the Dark játéksorozat sajátja volt, majd a Capcom populáris újragondolásán (igen, még mindig a Resident Evil) keresztül jutott cikkünk alanyának DNS-ébe. Ugyanez mondható el a titkos ajtók, járatok keresgéléséről, és az eddigre igencsak felhígult logikai feladatokról.
A Devil May Cryt viszont szélesebb publikumnak szánták, mint a legendás túlélőhorror-sorozatot, ezért a pofozkodás intenzív, kombókra épülő hack and slash transzfúziót kapott, alapja pedig a közelharci és távolsági fegyverek villámgyors, pillanatnyi szituációtól függő váltogatása lett. Könnyebbséget jelentett az is, hogy a játékot apró, és az aktuális célt tekintve kristálytiszta missziókra szeletelték, így túl sokat nem kellett agyalni a hogyan továbbon.
A körítés is ehhez a koncepcióhoz igazodott: egy hamisítatlan, ezredfordulós, amfetamin ízű, poszt-Mátrix vagányság-hajsza villogott a katódcsövön. Esztétikai szempontból tehát a szoftver a Max Payne-nel említhető egy lapon annak ellenére is, hogy a fájdalom nyomorgatta New York-i detektív a hard-boiled gyűrött öltönyét cserélte bőrjakóra, míg a Devil May Cry nagy lelkesen kijátszott minden létező animeközhelyt. A játék főhőse az örökifjú, de ősz üstökű Dante úgy dobálja vörös kabátját, mint Neo, hatalmas kardocsmánysággal suhintgat, és két kezében egy-egy kurva nagy pisztollyal osztja az áldást. Persze a Max Payne narratív szigorának híre-hamva sincs, a Devil May Cry sztori-kötőszövetét a víg kedélyű, totális beleszarással lehetne leírni. Hiszen nincsen megnyugtató válasz a kor értelmiségét gyötrő olyan kérdésekre, mint hogy egy öreg kastélyban miért pont zombi marionettbábukat kell legyaknunk, vagy első főellenfelünk, a hatalmas pók miért beszél? Magyarázatra persze nincs is semmi szükség: ez a játék épp így volt tombolóan szórakoztató, vörös-fekete pengekáosz a shotgun kibiztosítására hangszerelve.
Sajnos a második felvonással a sorozat némileg mélyrepülésbe kezdett, és bár akadtak még jobb pillanatok, az első résznek a döcögősségével (sőt épp amiatt) együtt is imádni való, teljes fordulatszámon pörgetett húsdarálóját egyik sem tudta megismételni. Végül egy külsős csapat, a Ninja Theory rebootolta az egész sorozatot DMC – Devil May Cry címen. Ez utóbbi szoftver egyike az Univerzum legfeleslegesebb dolgainak.
Ha pedig már a felesleges dolgoknál tartunk: sajnos a cikk tárgya is könnyen besorolható ebbe a halmazba. A Devil May Cry HD kiadása ugyanis semmit, de tényleg semmit nem változott az előző generációs gépekre már megjelent HD kiadáshoz képest. Sőt, az eredetileg PlayStation 2-re kiadott trilógiát is éppen csak leporolták. Megemelték a felbontást, és a képfrissítés magabiztosan tartja a 60 FPS-t (ez nagyon kedves tőle két, két és fél generációval későbbi konzolokon), de ennyi. A menük és az átvezető videók viszont az eredeti képméretezésben és felbontásban köszönnek vissza, ami brutálisan kiábrándító. Sokat amúgy a HD sem javít az összképen, hiszen inkább csak vastagon aláhúzza a sutaságokat: a bénán kifeszített textúralepedőket, vagy például az eget, aminél szebbet hányok, ha előtte elmajszoltam három kék és egy szürke zsírkrétát.
Ez a jelengenerációs csomag (két változat is van, a kicsit drágábba az eredeti trilógián kívül belerakták a Devil May Cry 4 SE-t – talán felesleges mondanom – tökéletesen változatlanul) tehát egy igencsak szűk közönségszegmensnek ajánlható. Azoknak, akik élnek-halnak Dante és barátai ámokfutásáért, mégis elmulasztották ezt az előző generációs gépekre beszerezni. Vagy csak lusták visszadugni a PS3-t vagy Xbox 360-at a HDMI csatlakozóba (a szoftver üzleti szempontból leleményesen nem szerepel az Xbox Backward Compatibility programjában). Persze még bennük is jogosan merülhet fel a kérdés, hogy megér-e ez a cucc ebben a formában tízezer forint körüli összeget.